Szubkultúra és jogállam

Az ok: faji konfliktus. A Missouri állambeli kisvárosnak alig több mint huszonegyezer lakója van, talán a harmaduk fehér. A jó ég tudja, hol vannak, a sajtó csak az afroamerikaiakról ír, beszél. A dolog úgy kezdődött, hogy augusztus elején egy fehér rendőr lelőtt egy tizennyolc éves feketét, aki a vallomása szerint rájuk támadt, bár a szemtanúk szerint viszont szó sem volt erről. Tény, hogy az ifjú Brownt hat lövés érte, s hosszú ideig hagyták a kövezeten heverni. A kérdéses utca a város „zsaruellenes” részén van.

Ha megnézzük a statisztikákat, hogy az elmúlt tíz évben intézkedés közben a rendőrök több mint 2500 fehért lőttek le az Egyesült Államokban, csodálkozunk azon, hogy senkinek sem jutott eszébe értük tüntetni, mint Brownért, s azon rágódni, melyiket ölte meg fekete rendőr fegyvere. A fergusoni esetet vizsgáló tizenkét fős esküdtszék – amelynek három tagja fekete volt – végül eldöntötte, hogy a fehér rendőr ellen a törvények figyelembevételével nem lehet bírósági tárgyalást kezdeményezni. (Hogy a rendőr rasszista-e, azt még egy bizottság azért megvizsgálja.)

Közismert, hogy az esküdtszéki döntés meghozatala óta a városban szükségállapot alakult ki, s Obama elnök letörten konstatálta, hogy a helyzet rosszabb, mint annak idején augusztusban volt. Sokatmondó, hogy kétezer nemzeti gárdistát vezényeltek ki a zavargások és fosztogatások miatt. Ha hiszünk Robert P. McCulloch államügyésznek, s a tényeket elválasztjuk a fikciótól, akkor azt is mondhatnánk, hogy a faji ellentét mögött egy szubkultúra és a jogállam ellentéte húzódik meg. Természetesen nem könnyű a szubkultúrákban az élet, hiszen az azt jellemző mentalitás a szegénység és a bűnözés keskeny határmezsgyéjén próbálja eligazítani az egyént. A slumok (szegénynegyedek, nyomortelepek – a szerk.) lakói kollektív reakcióformálásként olyan szimbólumokat találnak maguknak, amelyekkel kifejezik a többségi, a „boldogabb” társadalommal szembeni ellenállásukat. S ez különösen végzetes lesz akkor, ha a „jogfosztottságuk” elleni tiltakozás a médián keresztül áramlik szét az egész országban, világban. Ennek kapcsán rögzítsük: jelenleg százhetven városban tüntetnek Ferguson miatt, az orosz külügy pedig felhánytorgatja, mennyire nem tartja magát az emberi jogokhoz otthon a nagy rivális.

Az afroamerikai polgároktól különben sem áll messze, hogy Amerikát börtönállamként aposztrofálják. A jogállam – hangoztatják – valójában hátrányt jelent a feketék, s a „kicsiben dolgozó” bűnelkövetők számára. „Gyilkosok!” – üvöltik a rendőrök felé a fergusoni feketék, s nyíltan felteszik a kérdést, nem rasszista-e az az állam, ahol annyi afroamerikai senyved börtönben?

A libertáriusnak nevezett amerikai újságíró, John Stossel a nyomor börtöneinek nevezi az ország büntetőintézeteit, s kijelenti, hogy „polgári jogaiknak évszázadokra visszamenő semmibevétele vezetett oda, hogy a feketék ellenségesen állnak szemben a rendőrséggel”. Erről nekem egykori belügyminiszterünk, Kuncze Gábor szavai jutnak eszembe, ő az etnikai színezetű „megélhetési bűnözésről” beszélt, libertárius szöveg az is.

Valóban rasszista intézmények lennének a börtönök? Vagy még működik a jogállam, s nem a bírák tehetnek arról, hogy a crack, a nyomortelepek olcsó drogja annyi polgárt juttat börtönbe? A megyei börtönökben tíz elítéltből hat fekete vagy latin-amerikai, kétharmaduk olyan családból származik, amelynek jövedelme nem éri el a létminimum felét.

Minden bizonnyal fura egy ország az, amely földünk börtönnépességének negyedét, majd két és fél millió elítéltet (!) őriz börtöneiben, de ez még nem jelenti azt, hogy fajgyűlölő a kormányzata.

Ráadásul most, hogy a fergusoni tiltakozások eszkalálódni látszanak, bombarobbanásként érte a közvéleményt az elnök rendelete, amely ötmillió illegális bevándorló számára lehetővé teszi, hogy letelepedési engedélyt kapjon az Egyesült Államokban. S bár a rendeleti kormányzás nem ellentétes az alkotmánnyal, a republikánusok fellázadtak. A fiatal, ráadásul kubai származású (!) texasi szenátor, Ted Cruz azon van, hogy a törvényhozók szálljanak szembe az elnökkel, ha döntő kérdésekben kikerülve őket továbbra is rendeletekre hagyatkozik.

Félelemről vagy gyávaságról szó sincs. A felső középosztály – amely a cracknél jóval drágább, s talán lassabban ölő kokainnal múlatja az időt – nem óhajtja rezignált sóhajjal tudomásul venni, hogy az ország szegényeinek száma törvényesen is tovább szaporodjék.