Vélemény és vita
Szomorújáték
Szomorújátéknak nevezhetjük, ami nálunk a nemzeti médiában ma lejátszódik.
A színpadon ott tündököl egy szerencsés 20. századi privatizátor a trágár „Megmondó” szerepében, és mohóságában túlmegy minden X-faktoros virtuális vetélytársán. S mindezt teszi olyan időkben, amikor az országnak nemcsak az Ukrajnából, de a Németországból jövő fura és ijesztő hírekre is oda kellene figyelnie. Merkel asszony bírálói szerint ugyanis egy gazdasági s nem egy politikai nemzetben gondolkodik, azaz a német politikai osztály történeti tudatába csak a náci idők szégyene és a holokauszt kultusza fér bele. A történeti tudat vákuumába (vagy hiányába?) tör be az iszlám ideológiája, amelynek legfőbb németországi képviselője, Aiman Maziek szerint a szövetségi köztársaság alkotmánya és az iszlám jog, a saria összeegyeztethető. „Az európai Nyugat teljesen és tisztán muszlim–nyugati lábakon áll” - utal Maziek a kordovai kalifátus antik kultúrát átmentő szerepére. A Kairóban létrehozott és a hadsereggel is dacoló Muszlim Testvériség vezetői szerint Andalúzia, Szicília, a görög szigetek és a Balkán vissza kell kerüljön „az iszlám világ ölébe”. (S hol kezdődik a Balkán, a Mariahilfernél vagy Szegednél? Nem ilyesfajta költői kérdés volt még 1914-ben is a nagymorva vagy a dákoromán birodalom jogfolytonossága a Magyar Királyság területén?)
Egon Flaig, az NSZK létrejötte évében született neves német ókortörténész - aki nem véletlenül mondta a német történészvitában, hogy az európai történelem kiindulópontjaként a görög ókorra, Hellászra néz, s nem a németséget stigmatizáló holokausztra -, jól ismeri a próféta vallását. Egy kis esszéjében nemrég kifejtette, hogy a politikai uralomra törő iszlám „öt oszlopa” mellett ott van a keresztények felé nemigen hangoztatott hatodik „vallási oszlop” is, az, hogy minden ereje teljében lévő muzulmán férfi elvben hadköteles. Még ugyanis 1948-ban, az első izraeli–arab háború idején mondta ki híres fatvájában, vallásjogi döntésében a kairói Al-Azhar Egyetem főmuftija, hogy amennyiben a muszlim közösséget támadás éri, az egyénnek vállalnia kell a harcot. (Mint Ilan Pappe, az új izraeli történészgeneráció legbátrabb képviselője Etnikai tisztogatás Palesztinában című könyvében írja, már a háború kitörése előtt az izraeliek a Dalet-terv értelmében elkezdték a palesztinok elűzését. A muzulmán világ kontra Európa konfliktus előképe ez és az egymillió áldozatot követelő francia–algériai háború.) Flaig szerint - miután történelmüket a meddő holokausztkultusszal ellopják - az irányukat vesztett nyugat-európaiak akár a saria alá rendelésüket is eltűrhetik.
Michael Paulwitz, aki Orbán Viktorék korosztályához tartozik, ugyancsak kiváló történész. Zsurnalisztaként azt pedzegeti, hogy hé, emberek, már rég polgárháborúban éltek, nem veszitek észre? A szétesés jele - írja -, hogy a parlamenti pártok az iszlámellenes Pegidában és az AfD-ben, a német alternatíva pártjában látják a fő veszélyt, s hagyják, hogy a rendőrség a politikai korrektség jegyében és a „jobboldal elleni harcra” készültében a szélsőbaloldali csoportok erőszakát eltűrje. (Lángoló rendőrkocsik, megvert járókelők, jobboldali személyek megfélemlítése. A szélsőbalosok - sokuk öregedésig járja az egyetemek lépcsőfokait - még Berlin-Kreuzberg pártjukat fogó, zöldpárti polgármesternőjét is megfenyegették.) Úgy tűnik, hogy a jobboldal és a rasszizmus elleni harc jegyében a nép, a démosz ellenálló erejét akarja a politikai elit megtörni: Drezdában az 1945. február 13-i, 135 ezer ember életét kioltó szövetséges bombatámadásról a megemlékezést a városvezetés a Pegida és a vele szemben álló balosok miatt kialakult veszélyes hangulatra való hivatkozással lefújta: még a gyertyák gyújtását is veszélyes aktusként deklarálta. Egy olvasói kommentárt érdemes idézni: „Nem értem, hogy mért csak az NDK-ról tanítják, hogy nem volt jogállam? Azaz: minden nemzedéknek meg kell tanulnia a maga leckéjét.”
Tudom, a németek többsége még mindig jól él, mérsékelten, de elégedett. S csak morog, ha a parlamenti pártokról esik szó. Ám a müncheni biztonsági konferencián sok minden elhangzott arról, hogy a békeszólamok ellenére a NATO-nak fegyverkeznie, modernizálódnia kell. Egyes biztonsági szakértők szerint az ukrán háború sokkal véresebb, mint azt a kijevi jelentések alapján gondolni lehet, s van, aki akár ötvenezerre is teszi a halottak számát. S a Junge Freiheit egy olvasói kommentárjában olvasom, Hindenburg marsall minden bizonnyal forog a sírjában, hogy miként lehet ilyen helyzetben a német hadügyminiszter egy minden katonai szakismeretet nélkülöző hölgy.
Klasszikus szabály, ha elegáns akar lenni a szerző, a befejezésben visszatér a kezdő gondolatra. Amit szomorújátéknak neveztem, arról a Frankfurter Allgemeine Zeitung is beszámol, Férfibarátság romokban címmel. Orbán és Simicska együtt harcolt a kommunista diktatúra ellen, s most Simicska szavaival egy újabb diktatúra van kibontakozóban Magyarországon - olvashatjuk -, s nem véletlen, hogy a kancellár asszony felhívta Orbán figyelmét a sajtószabadság megsértésének és az Oroszországhoz való közeledés veszélyeire. A cikk lényegében igyekszik tárgyilagosnak tűnni: oligarchának nevezi Simicskát. S tudjuk már a középkori iskolás tananyagból, hogy az oligarchák hajlamosak országok szétszabdalására és mindenféle árulásra. De ki láthatta előre, hogy a Fideszen belüli szakadás ilyen mérvű lesz? Valljuk be: senki.