Nagy Ottó

Vélemény és vita

Szombat esti láz

Nem tudom mikor kezdődött ez az egész, talán az első éjjel-nappali közértek megjelenésével

Nem tudom mikor kezdődött ez az egész, talán az első éjjel-nappali közértek megjelenésével, amikor majdnem mindenki lepisilte a lábát örömében, hogy lehet vásárolni este tízkor is. Persze mindegy, hogy mit, a lényeg, hogy lehet és este tízkor. Vagy talán a ritka nyugati utak alkalmával indult, hogy hát ott mennyi minden van, ha látnád. Persze egy darabig nem láttam, amikor meg igen, akkor tényleg annyi minden volt. Csak a schilling, esetleg a nyugatnémet márka volt kevés.

Szóval valahogy így. Így csúsztak be szépen lassan a mindennapokba az első nonstop ábécék, amelyek közül az egyik leghíresebb Csepelen működött. Döbbenet volt a neve. Reggel hattól este tízig volt nyitva. És ezzel bizony képes volt szíven ütni az embert hajnali kettőkor, meg máskor is, mert ez a nonstop döbbenet megfizethetetlen volt.

Így kezdődött rászoktatásunk a fogyasztói társadalomra. Előtte is volt valamiféle egészséges életösztönből fakadó felhalmozás az átkosban meg a Kádár-rendszerben, amikor minden élelmiszernek nagyobb értéke volt. Bármikor is sikerült szerezni valamit – cukrot, rizst, lisztet, az oroszokkal csencselt konzervet, sokat és olcsón –, általában az első volt a család és a haverok. A többiek éljenek, ahogy tudnak. A lakótelepnek, de még az azon túli világnak is sokáig elég volt egy ábécé. Szombatonként délután egyig. Ami utána elmaradt a bevásárlásból, az vagy volt a szomszédnak, vagy anélkül is finom volt az ebéd. Most ugyanebben a kisvárosban ugyanaz az élelmiszerbolt haldoklik, talán már be is zárt. Van helyette, mellette más, Aldi, Lidl, Penny és Tesco, sőt itt van Spar is. Egy másik dunántúli kisvárosban meg van Tesco, Lidl, Aldi és Penny. Egy tiszántúliban meg Penny, Aldi, Tesco és Lidl. Sorminta az országon. Egyik városkában sem élnek harmincezernél többen, sőt egyikben alig tizenkétezren, de ezek a nagy boltok, hatalmas árukészlettel és túlméretezett, a nap nagy részében üres parkolókkal, ott ásítoznak. Mert abban ügyesek voltak, hogy gyorsan integrálódtunk a fogyasztói társadalomba, abban pedig még ügyesebbek, hogy megszerezték a piacainkat. Csak valahogy a fizetéseket felejtették el mindehhez hozzáigazítani, és a kezdeti sikerek után, hogy itt is lehet végre kapni „majdnemmindent”, most úgy tűnik, hogy nem hagytak itt és talán nem is hoztak mást, csak a sóvárgást.

És bizony sóvároghatunk, ha azt olvassuk, hogy Nyugaton az egyik láncnál milliós fizetése van még az árufeltöltőnek is, ami, lássuk be, nem éppen a kereskedelmi szakma csúcsa. De a lánc nem veszteséges. Igaz, nem brit, hanem német és nem azon van, hogy valahogy kimásszon a fontmilliós könyvelési csalásból.
Tél, Balaton-part, mindegy, hogy déli vagy északi. Nincs pörgés, nincs szezon, rendelésre hozzák a kenyeret, negyvenkilenc darab naponta, és sosem ötven, az mindig elfogy, azért mindig jönnek, és az idegennek nem adják oda, az legfeljebb kiflit kaphat, ha szerencséje van. Van másik bolt is, nyitás június 15-én. Augusztus 31-én pedig lehúzzák a rolót. Még a helyi italdiszkont is bezár január–februárban. Senki sem sír a vasárnapért, mintha az csak Budapesten fájna, esetleg országon kívül, de ott nagyon. És az említett kisvárosokban sem panaszkodnak azért, hogy legkésőbb este nyolckor minden bezár. De hát ott olyan emberek élnek, akik nem vágódnak autóba két zsömléért, mert ott ez nem szokás.

Snitt, másik kép: átlagos magyar család, a díszlet hűtő, mélyhűtő, kamra és a konyhaszekrény megfelelő polcai, és minden, ami bennük, rajtuk van. A cselekmény képzelt szerencsétlenség, nem mozdulhatnak ki napokig. És persze elfogy a kenyér, a tej, és lassan kiürül a hűtő, de így is napokig, lehet, hogy hetekig kihúzzák, ez legyen mondjuk dramaturgiai elem. Vidéken valószínűleg még tovább, mert kaja és annak való alapanyag, az mindig van otthon, nem is akármennyi.

És ne felejtsük el az örök nagy kérdést se: „Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?” Nagyon úgy tűnik, hogy sokaknak igen, vagy ennek akarnak megfelelni, mert még mindig nem fogták fel, hogy minden bevásárlás felér egy agymosással, hiszen nem véletlenül rendezik át időről időre az áruházakat, nem véletlenül botlunk bele különböző csokikba a pénztárnál, és nem a véletlen műve az sem, hogy olyan dolgok is bekerülnek a bevásárló kosárba, amit eredetileg nem is akartunk venni. Ezért van, hogy végül nem is fér bele a szatyorba. És ezért lehet jó barát a bevásárlólista, mert ami azon nincs, az valójában nem is kell.