Szolzsenyicin a gyűjtőben

Domonkos László a Lélek és Szögesdrót címet adta eszmefuttatásainak, s először kissé meglepődtem, amikor a kritikus 1974-es esztendőhöz érve – amikor Szolzsenyicint a hírhedt lefortovói börtönbe viszik és kitoloncolják a Szovjetunióból –, milyen terjedelmesen idéz az ügyről a korabeli magyar börtönigazgatás újságából, a Heti Híradóból. Miért itt jelent meg egy mindenre kiterjedő, többoldalas cáfolat a Szovjet­uniót és a kommunizmust leleplező Nobel díjas író nézeteiről? Kiknek szólhatott? A „Küblische Zeitung” – ahogy a rabok a Heti Híradót nevezték – részletesen, majdhogy olyan szájba rágósan írja le a pártvezetés ellenérveit és cáfolatait Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoport című munkájával kapcsolatban, mintha a megyei párttitkárok kezébe akarta volna adni az egészet brosúra formájában. „Rágalmazó fércművét nem hatja át más, csak fékeveszett, beteges gyűlölet minden ellen, ami haladó, forradalmi: velejéig hazug iromány a Gulág-szigetcsoport.”

Aztán elővettem a jegyzeteimet: nem véletlen, hogy a párt figyelme ennyire kiterjedt a budapesti nagy börtön, a Gyűjtőfogház népességére.

Kádár János cáfolatai ellenére – miszerint Magyarországon nincsenek politikai foglyok – meglehetősen sok politikai, vagy ahogy hivatalosan nevezték őket, államellenes tevékenységért elítélt rab ült a Gyűjtőben. Az operatív osztály 1970 eleji jelentése szerint a túlzsúfolt kőbányai befogadó házban ezerötszáz köztörvényesre félezer „államellenes” jutott, köztük ötvenhatosok is, olyanok, akiket a harcokban való részvételért ítéltek el. S a brezsnyevi légváraknak hadat üzenő Szolzsenyicin is jelen volt a Gyűjtőben, a Gulágról szóló könyvét ugyanis ott fordították a fordítóirodán, s néhány oldal mindig kikerült a zárkákba. Volt olyan elítélt, akinek „bűnlajstromán” ráadásul ott szerepelt írásainak kinti terjesztése: a Szabad Európát hallgatta s aztán legépelte s terjesztette a hallottakat. Egy operatív tiszti jelentés is megemlékezik Szolzsenyicin kiutasításának fogadtatásáról: „Az elítéltek e kérdésben az ilyen irányú rendezést nagy diplomáciai húzásnak tekintik. A Szolzsenyicin iránti érdeklődést az objektumban elősegítette az, hogy a felső bv. Parancsnokság utasítására a jobb-csillagban két oroszul tudó elítéltet bíztak meg cikkeinek, írásainak fordításával.” A lefordított és számozott példányok aztán a pártvezetés asztalára kerültek.

„Ezek nem az ötvenes években történtek” – írta később szamizdatos visszaemlékezésében az egyik államellenes elítélt, Fábián Attila. A hajdúszoboszlói fiatalember 1974 nyarán vonult be katonai szolgálatra Szegedre. A körletben túl sokat beszélt arról, hogy Amerikában már megszűnt a katonai szolgálat és más kényes témákról, így az oroszokhoz való viszonyunkról is. A spiclik szorgalmasan jelentettek az elhárító tisztnek, aki előre megbeszélte feletteseivel és a századírnokon keresztül megüzente neki, hogy a laktanya pártinstruktorát, Huti hadnagyot kell felkísérnie a fővárosba. Ott Fábián számára a végállomás a Gyorskocsi utcai katonai börtön egyik zárkája lett. A kihallgatás-sorozat után rákérdeztek, letartóztassák vagy visszamegy az alakulatához. A kérdés csapda volt. Lábodi alezredes parancsára Kecskemétre, a katonai kórház zárt elmeosztályára vitték, majd katonai bíróság elé állították Fábiánt. A legsúlyosabb vád ellene Szolzsenyicin „szovjetellenes” nézeteinek terjesztése volt.

A Gulágról szóló történetek aztán megfordultak az egyetemi vizsgáikra készülő nevelő tisztek kezén is, akiket a szociológiai és pszichológiai tanulmányok kissé más emberekké formáltak, mint amilyenek elődeik voltak.