Szolidaritás vagy felelősség

Érdemes lenne ezen kicsit mélyebben is elgondolkodniuk az unió politikusainak, mint ahogy mindenkinek, aki véleményt nyilvánít a migrációs válságról. De leginkább azoknak, akik a befogadással járó kockázat, a zsákutcába jutott integráció, az ellenünk törő „muszlim hordák” erőszakos fellépése láttán, cselekedeteiknek megtapasztalása után is folytatni akarják az önfeladáshoz vezető liberális doktrínát. És eközben, álszent módon, szolidaritást követelnek minden „felelős” polgártól.

Velünk született morális parancs, hogy minden ember felelős a szeretteiért. (Enélkül nincs közösség; illetve nem lennénk mi sem, mert egyszerűen kipusztult volna az emberi faj.) Felelősek vagyunk azokért, akikkel egy sors- vagy választott közösségben élünk. A szülő a gyermekéért, a nagyszülő az unokájáért, a testvér a testvéréért, a férj és feleség egymásért. A barát a barátjáért, a szomszéd a szomszédjáért. Ugyanúgy, ahogy minden polgár a nemzettársaiért, európai az európaiért.

És amit gyakran elfelejtünk: felelősek vagyunk mindannyian a jövőért, az utánunk érkező generáció életminőségéért. A humanizmus leginkább aktuális parancsa szerint nem hagyhatunk olyan világot hátra halálunk után, amely élhetetlenebb annál, amit kaptunk az elődeinktől. Mert ez tesz jobbá, emberibbé minket.

Sokkal nagyobb súllyal nyomja azonban a hatalommal bíró ember vállát a felelősség. Legyen az választott politikai vagy beleszületett természetes, vagy bármilyen módon létrejött pénzügyi-, információs-, avagy tudásbeli hatalom. Ha máshonnan nem, akkor az előttünk járó generációk rossz és jó példáiból is tanulhatunk. Gondoljunk csak a huszadik század borzalmaira vagy azokra a pillanatokra, mikor egy hajszálon, sokszor csupán egy-egy ember döntésen múlott, hogy milyen sorsot kaptak a később jövők, azaz mi.

Ilyetén módon a mai európai civilizáció és a kultúra, az életterünk minősége, minden apró-cseprő, vagy súlyosabb belső vitánk ellenére nem csupán a mi döntéseink eredménye, hanem az őseink eszméinek és cselekedeteinek következménye. Részben ez, részben az. Mint ahogy nemcsak a jelen, hanem a jövő is most dől el.

Európa legsúlyosabb, az életünk minőségét is befolyásoló civilizációs problémája a migrációs válság. Ezt ma már nem vitatja egyetlen normális, realista gondolkodású polgár vagy bármilyen hatalommal bíró személy sem – bár három éve még vita tárgya volt. A véleménykülönbözőség abban van, hogy miként kezeljük a krízist. Befogadás és integráció, vagy határzár és értékmegőrzés. Egyéni érdekeken alapuló haszonszerzés vagy a közösség megerősítése. Liberális vagy konzervatív doktrína.

A kérdést fel lehet tenni természetesen a gazdasági, a társadalmi, a demográfiai és a morális dimenzióban is. Utóbbi az, ahol szembekerül egymással a szolidaritás sokszor álszent felemlegetése és a felelősség kérdése, amely kibékíthető lenne ugyan, de a migrációs válságról szóló civódás esetében a hatalommal bíró személyek szűk látókörű haszonelvűsége miatt, a minket körülvevő politikailag korrekt közbeszéd kereteinek zárványában már-már lehetetlen vállalkozássá vált.

Mert a felelősségről már szó sem esik. A szolidaritás álszentsége mögé bújva lesik a demográfiai és gazdasági hasznot a „migránsbarát” politikusok vagy más hatalommal bíró személyek, miközben folyton-folyvást a humanizmusra hivatkoznak. Pedig aki ma nyakló nélkül hívja, hazug ígéretekkel csalogatja a más kultúrájú, a jobb életminőségre vágyó emberek millióit, az vét a szerettei, a közössége és az utódai iránt elvárható felelősség ellen. Ahogy gaztettet követ el Európa utánunk jövő generációjával szemben.

A halálunk után jövők sorsát kockára tenni, mindent, amitől európaiak vagyunk, amitől sikeresek voltunk, még ha vitatjuk is a nyugati értékrendet és annak fundamentumát, több mint bűn. A felelősségvállalás teljes hiánya. A gyermekeink elárulása. Hisz ők – és a még meg nem születettek – a leginkább kiszolgáltatottak.

Az ő sorsukat nem dobhatjuk oda a migrációból eredő rövid távú haszon meglehetősen halovány esélyéért, semmiféle szolidaritásra hivatkozva.