Szól a harang

Déjà vu érzésem volt – mondta Ryszard Czarnecki, a lengyel Jog és Igazságosság európai parlamenti képviselője, amikor Strasbourgban az országa elleni bírálatokról kérdeztem. Nekem akkor volt ilyen érzésem, amikor a távirati iroda jelentésében olvastam, hogyan reagáltak Lengyelországban Bill Clinton hétvégi bírálatára: „Lengyelországban számos kormánypárti politikus tiltakozott, viszont megelégedéssel fogadta Clintont az ellenzék.” Jó, hogy megelégedéssel fogadta. Európának ezen a részén sokan úgy vannak vele, hogy hanyatt esnek, ha tőlünk nyugatabbra egy politikus véleményt mond országunkról, legyen az dicséret vagy elmarasztalás.

Ez azért érdekes, mert amekkora figyelmet kap az, hogy valaki Magyarországon köszörüli a nyelvét, akkora hallgatás tudja övezni azt, ha a nyugati reakció nem kevesebb, mint bizonyos magyar politikai minták átvétele, alkalmazása. Angela Merkelt azért bírálták a napokban, mert az elsősorban általa gründolt uniós–török megállapodás hozott ugyan eredményeket, de alapvetően nem ezért jut el kevesebb migráns Németországba, hanem a balkáni útvonal lezárása miatt, amit pedig a németek úgy emlegetnek: orbáni politika. Persze, ezt gyakran nem túl nagy szeretettel mondják, de kétlem, hogy a rájuk nehezedő probléma súlyának csökkenése különösebb szomorúsággal töltené el őket.

Az orbáninak nevezett migrációs politika sikere és népszerűsége keserű pirula a nyugati elitnek, amely éppen zsarolással próbálja meggyőzni a tagállamokat problémakezelési tervének nagyszerűségéről. A hisztérikusan számon kért európai szolidaritás Brüsszelből nézve úgy néz ki, hogy teremtünk egy problémát, belerángatunk másokat a megoldásába, és biztosítjuk, hogy mindenképpen fizessenek, vagy így, vagy úgy. Akkor, amikor éppen csúcsra jutnak a központosítást bíráló pártok, amelyeknek nem tetszik, hogy az uniós intézmények kisgömböcként gyűjtik be a hatásköröket – nos, akkor igazán életszerű és előremutató ötlet, hogy Brüsszel magára ölti a Sötét Nagyúr szerepét.

A kelet-közép-európai országok megalázásának nem a zsarolás az egyetlen formája. A bizonyos körökben általános nézet szerint Európa ezen részének kuss a neve. Persze rosszul esik, ha azt mondják, hogy kapsz pénzt, hallgass, de nem is ez a lényeg, hiszen simán hazugság, hogy egyoldalú haszonélvezői viszonyban lennénk az Európai Unióval. Azt még a legelszántabb eurofilek sem gondolhatják, hogy az uniós bővítések története az önzetlen és jótékony segíteni akarás krónikája.

Az európai szolidaritás nagyon máshogy néz ki Budapestről és Brüsszelből vagy Berlinből nézve. Amíg Magyarország kötelezettségét teljesítve és a folyamatos támadásokat elviselve elkezdte megvédeni a schengeni külső határt, azaz kivette a részét abból, hogy a többieknek kicsit jobb legyen, addig egyesek számára a szolidaritás azt jelenti: ha nekem rossz, legyen rossz neked is. Vagy lehetőleg még rosszabb is.

Mielőtt azonban ünnepelni kezdenénk magunkat, érdemes elgondolkodni azon, hogy Budapestről nézve hogyan dolgozzuk fel azt, ha Nyugat- és Észak-Európában számunkra értelmezhetetlenül cselekszenek. A svéd köztévé nemrég arról számolt be, hogy Norrköping egy negyedében kövekkel támadták meg a rendőröket, és felgyújtották hét autójukat. Soroljuk fel magunkban, hogyan reagálnánk a rendőrség helyében – aztán felejtsünk is el mindent, ami eszünkbe jutott. A helyi rendőrség vezetője, bizonyos Michael Lindquist – aki igazán jámbor és jóravaló embernek tűnik az SVT oldalán megjelent fotója alapján – tudja, mi a gond. Élnek azon a környéken azok a „srácok” – Európán kívüli bevándorlókról van szó, de fejét veszik annak, akik ezt leírja –, akiket saját bevallásuk szerint zavar, hogy a rendőrség növelte a jelenlétét az utcákon. Nem annyira meglepő, hogy zavarja őket, ugyanis egy huszonéves férfiakból álló nagyobb és egy kiskamaszokból álló kisebb csoport bűncselekményekből finanszírozza „káros szenvedélyeit”. Sajnos nem tudni, kik dobálták meg a rendőröket, mivel rejtekből tették, így hát mit lehet tenni – semmit, nyilván egy csoport bűnözésből drogozó fiatal felnőtt önmagában az égvilágon semmi gondot nem jelent. Azt eddig is tudtuk, hogy a svéd hatóságok kevéssé rendpártiak, de Lindquisték új csodafegyvere azért váratlanul éri a budapesti olvasót: meghívják kávéra a járókelőket. És a derék Lindquist örül, mert sokan odajöttek csevegni, és ez igazán jó volt. Mondjuk, még így is akadtak, akik a kávé ellenére is ronda dolgokat kiabáltak, és provokálták a rendőröket. Érthetetlen. Ahogy az is, hogy még ezek után is találtak egy garázs tetején egy rakás követ, amit valószínűleg rendőrök és tűzoltók megdobálására akartak használni.

Ne nevessünk.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól” – írta John Donne angol költő az Ernest Hemingway regényének, az Akiért a harang szól című műnek a mottójából is ismert soraiban. Európa pedig egyre kevesebb lesz…