Vélemény és vita
Szocialistakapitalizmus
Hazánknak a Gazdálkodj okosan! jutott, de ott is kialakult a feketepiac, ahogy az átkosban
Drágább lett a kávé a könyvtár büféjében! – a hír szélvészként söpört végig az úri közönségen: diákokon, félbemaradt örökdiákokon, egyszeri könyvkedvelőkön meg azokon, akik nem tudnak szabadulni a Kálvin téri központi könyvtár miliőjétől, jóllehet a büfén kívül évek óta nem látogatták más egységét az épületnek.
Az áremelés drasztikus volt; egy harmadikos közgazdaságtan-hallgató sebtében ki is számolta, hogy több mint harmincszázalékos: száznegyvenöt forintról százkilencvenre szökött a kávémutató.
Magam is a tragédia helyszínére siettem, s csatlakoztam a közösen szörnyülködők tömegéhez, akik az ártáblát és a pultot vizslatva újabb és újabb terméknél rántották le a leplet az aljas áremelés tényéről. Míg elmerültek a hajdanvolt hetvenforintos sajtos pogácsa iránt érzett könnyes nosztalgiában, jómagam azon elmélkedtem, vajon mit tud adni a kávézó az áremelésért cserébe. Látszólag ugyanis nem változott semmi. Az informatív táblácskák éppolyan kopott szigorral fontoskodtak, mint megannyi öreg házmester: csapvízzel nem szolgálnak ki senkit, csak az itt vásárolt ételt melegítik, a használt evőeszközöket tessék szíves lenni visszavinni a pulthoz… az izzók közül ugyanaz a kettő nem világít, mint korábban, az eldugottabb sarkokban pedig továbbra is pajkosan játszadoznak egymással a porcicák.
Aztán ráleltem a megoldásra: két eladó helyett immár hárman mogorváskodhattak és csapatták a pultra a presszómat, keserűbb hangon kívánva egészségemre a kávét, mint maga a cukrozatlan fekete. Ennél szocialistább hely nem létezik! – fakadt ki egyszer egy barátom. Meglátása, úgy gondolom, kiegészítésre szorul: nem csak az államszocializmus, hanem az annak eszközein élősködő géemkák korszakának is lenyomata a hely, amikor se piac nem volt, se verseny, se felelősség.
Nem az ötletszerű áremelés miatt, elvégre az, hogy harmincöt forinttal drágább egy kávé, még a diáknak is voltaképpen mindegy. Ahogy Jack London utcán tévelygő hőseinek is az Aranyásókban: ha huszonöt centavója van egy reggelire, akadt harminc is, s ha nem tudott harmincat szerezni, hát huszonötöt sem. Hanem a kisstílűség és a provincializmus miatt. Személyesen ismerem azt az embert, akinek határozott kérésére előbb morogva töltögették kávéja mellé a pohár vizeket, ami egyébként minden civilizált helyen alaptartozék, majd, megelégelve a mérhetetlen pluszmunkát, inkább kiírták, hogy csapvizet nem adnak. Külön mókás volt, amikor egy másik táblán azt hirdették, hogy szénsavmentes ásványvizük sincs. Gondolom, elfogyott a Nagy Ásványvíznagykerben, s csak a dollárboltban lehet kapni. Vagy beteg lett a beszállító macskája, nem működött a furgon, jöjjön vissza holnap, és különben is, vigye másvalakihez a pénzét a kedves vendég.
Az egész helyzetről kiváló keresztmetszetet adnak gyermekkorunk játékai. Nyugaton a Monopoly – s nálunk az ötvenes évek előtt a Capitaly – társasjáték szocializálta a fiatalokat; mindkettő tiltott volt a keleti blokkban, előbbi Kubában, Kínában és Észak-Koreában a mai napig az. Nem véletlenül: ezeket a játékokat játszva, telkeket lehet venni, bérházakat húzni rá, befektetni, kereskedni, nagyban kockáztatni, vagyonokat nyerni vagy bukni.
Ezzel szemben hazánknak negyven évig a Gazdálkodj okosan! jutott, az irigy gyűjtögetés és a merjünk kicsik lenni szemlélet mételyével – miközben egyébként a játékban spontán kialakult a feketepiac, ahogy az átkosban is anno. Íme hát, kapitalizmus, termelés és kockáztatás az egyik oldalon, szocializmus, fogyasztás és ügyeskedés a másikon.
A gondolkodás, a felelősség és a vállalkozói szellem tehát egyaránt a Nagy Szocialista Közös Disznóólban fuldoklott negyven évig, s hiába ébredt fel lassan harmadik évtizede a kómából, ha valakinek ennyi ideig szenved oxigénhiánytól az agya, az nehezen szedi össze, ki is volt valójában egykor. S vannak helyek, ahol még mindig a szocialista vendéglátósreflexek uralkodnak – persze, ezek fenntartásához a fogyasztók fásultsága is kell. Tényleg, miért is találkozunk még mindig ott? Hiszen nem csak drágult a kávé, még pocsék is.
Az áremelés drasztikus volt; egy harmadikos közgazdaságtan-hallgató sebtében ki is számolta, hogy több mint harmincszázalékos: száznegyvenöt forintról százkilencvenre szökött a kávémutató.
Magam is a tragédia helyszínére siettem, s csatlakoztam a közösen szörnyülködők tömegéhez, akik az ártáblát és a pultot vizslatva újabb és újabb terméknél rántották le a leplet az aljas áremelés tényéről. Míg elmerültek a hajdanvolt hetvenforintos sajtos pogácsa iránt érzett könnyes nosztalgiában, jómagam azon elmélkedtem, vajon mit tud adni a kávézó az áremelésért cserébe. Látszólag ugyanis nem változott semmi. Az informatív táblácskák éppolyan kopott szigorral fontoskodtak, mint megannyi öreg házmester: csapvízzel nem szolgálnak ki senkit, csak az itt vásárolt ételt melegítik, a használt evőeszközöket tessék szíves lenni visszavinni a pulthoz… az izzók közül ugyanaz a kettő nem világít, mint korábban, az eldugottabb sarkokban pedig továbbra is pajkosan játszadoznak egymással a porcicák.
Aztán ráleltem a megoldásra: két eladó helyett immár hárman mogorváskodhattak és csapatták a pultra a presszómat, keserűbb hangon kívánva egészségemre a kávét, mint maga a cukrozatlan fekete. Ennél szocialistább hely nem létezik! – fakadt ki egyszer egy barátom. Meglátása, úgy gondolom, kiegészítésre szorul: nem csak az államszocializmus, hanem az annak eszközein élősködő géemkák korszakának is lenyomata a hely, amikor se piac nem volt, se verseny, se felelősség.
Nem az ötletszerű áremelés miatt, elvégre az, hogy harmincöt forinttal drágább egy kávé, még a diáknak is voltaképpen mindegy. Ahogy Jack London utcán tévelygő hőseinek is az Aranyásókban: ha huszonöt centavója van egy reggelire, akadt harminc is, s ha nem tudott harmincat szerezni, hát huszonötöt sem. Hanem a kisstílűség és a provincializmus miatt. Személyesen ismerem azt az embert, akinek határozott kérésére előbb morogva töltögették kávéja mellé a pohár vizeket, ami egyébként minden civilizált helyen alaptartozék, majd, megelégelve a mérhetetlen pluszmunkát, inkább kiírták, hogy csapvizet nem adnak. Külön mókás volt, amikor egy másik táblán azt hirdették, hogy szénsavmentes ásványvizük sincs. Gondolom, elfogyott a Nagy Ásványvíznagykerben, s csak a dollárboltban lehet kapni. Vagy beteg lett a beszállító macskája, nem működött a furgon, jöjjön vissza holnap, és különben is, vigye másvalakihez a pénzét a kedves vendég.
Az egész helyzetről kiváló keresztmetszetet adnak gyermekkorunk játékai. Nyugaton a Monopoly – s nálunk az ötvenes évek előtt a Capitaly – társasjáték szocializálta a fiatalokat; mindkettő tiltott volt a keleti blokkban, előbbi Kubában, Kínában és Észak-Koreában a mai napig az. Nem véletlenül: ezeket a játékokat játszva, telkeket lehet venni, bérházakat húzni rá, befektetni, kereskedni, nagyban kockáztatni, vagyonokat nyerni vagy bukni.
Ezzel szemben hazánknak negyven évig a Gazdálkodj okosan! jutott, az irigy gyűjtögetés és a merjünk kicsik lenni szemlélet mételyével – miközben egyébként a játékban spontán kialakult a feketepiac, ahogy az átkosban is anno. Íme hát, kapitalizmus, termelés és kockáztatás az egyik oldalon, szocializmus, fogyasztás és ügyeskedés a másikon.
A gondolkodás, a felelősség és a vállalkozói szellem tehát egyaránt a Nagy Szocialista Közös Disznóólban fuldoklott negyven évig, s hiába ébredt fel lassan harmadik évtizede a kómából, ha valakinek ennyi ideig szenved oxigénhiánytól az agya, az nehezen szedi össze, ki is volt valójában egykor. S vannak helyek, ahol még mindig a szocialista vendéglátósreflexek uralkodnak – persze, ezek fenntartásához a fogyasztók fásultsága is kell. Tényleg, miért is találkozunk még mindig ott? Hiszen nem csak drágult a kávé, még pocsék is.