Szocialista evolúció

Bejárta a tagadástól az elfogadásig tartó rögös utat. De vajon mennyire őszinte mindez? Mennyire szívből jövő, mennyire valódi? Mert sokaknak – jobbról, balról, de az érdektelenség mezején is – számos kételye maradt. Bő egy évvel ezelőtt a szocialista párt vezetői még azt állították, hogy a migráció álprobléma. Európa közösen képes lesz integrálni az érkezőket, Magyarországot pedig egyáltalán nem sújtja majd oly mérhetetlenül az idegen szellemiségű tömeg. A gazdasági bevándorló és a menekült között nincs különbség, aki pedig a befogadás ellen szól, az csupán egy nem létező nehézség ürügyén próbál hamisan szerzett politikai népszerűséghez jutni. (Első stáció.)

Így, amikor elkezdődött a kerítésépítés a déli határon, akkor pénzkidobásról, aljas gyűlölet- és félelemkeltésről szóltak a szocialista párt vezetői. Az unió értékeinek megsértésével vádolták a kormányt, és ahol csak lehetett, árulkodtak, vitték a kormány és az ország rossz hírét. Súgtak a nemzetközi sajtónak, hergelték a nemzetközi közvéleményt, keltették a hisztériát. (Ahogy szokták: kínjukban a hazaárulás bűnét karcolgatták, talán meg is valósították…) Rezgett is a léc, ingott az épülő kerítés minden tartóoszlopa. Pedig akkorra a nyomás már nem csak a hamis illúzióban elaltatott, nem létező ideákat kergető Nyugat politikai nyomása volt, hisz megjelent a kerítés másik oldalán a regisztrálatlan, ellenőrizhetetlen embertömeg. (Második stáció.)

Aztán valós tapasztalattá vált az, amitől a kormány tartott. Nem lehetett nem észrevenni, ezután pedig letagadni sem, hogy ez az embertömeg tényleg heterogén. Van közöttük jó és rossz ember is. Van menekülő és van a jobb élet reménye miatt érkező, az európai kultúrát és az állampolgárok munkahelyét, biztonságát is veszélyeztető slepp. Sőt: olyan is, aki tényleg a terrort hozta magával. És robbantottak… Francia vagy belga családokat, férfiakat, nőket és gyermekeket öltek halomra. Olyanok, akik Magyarországon mentek át. Ekkor merült fel az összuniós cselekvés ideája. Megszületett a nagy terv, az elvárás, hogy minden ország fogadjon be és integráljon egy bizonyos mennyiségű menekültet, ami mellé álltak a mi szocialistáink is. Azt állították, hogy nem nagy teher ez. Nem kell sokat áldoznunk azért, hogy a valóságtól és az európai polgárok akaratától egyre távolabb kerülő német, francia politikai elit és a melléjük álló brüsszeli bürokraták stratégiája sikeres legyen. A magyar kormányt pedig azzal vádolták, hogy kerékkötője e nemes célnak. (Harmadik stáció.)

Aztán kiderült, hogy az integráció eszméje megbukott. Az összeurópai megoldás nem működik. Egy ilyen helyzetben pedig élet-halál kérdése, hogy egy nemzet a saját kezébe vegye a sorsát. A Fidesz-kormány ekkor hirdette meg, hogy népszavazást akar tartani. Egy demokratikus megerősítést szeretne, hogy jó úton jár egy nemzet akkor, amikor saját maga akarja eldönteni, hogy kikkel akar és kikkel nem akar együtt élni. A szocialisták pedig újfent a már rég megbukott európai értékek (illetve az ő általuk európai értékeknek tartott normák) megsértésével vádaskodtak. A népszavazást gyűlöletkeltésnek nevezték, és bojkottra szólították fel a még megmaradt híveiket. Illetve – amikor túl voltak egy elnökváltáson – azt állították, hogy a bojkott nem bojkott, hanem inkább távolmaradás. Mintha az demokratább álláspont lenne! (Negyedik stáció.)

De a világ, és itthon a saját szimpatizánsaik is elmentek mellettük. Kiderült, hogy a „nem-fideszesek”, sőt a szocialista szavazók nagy része is inkább ért egyet a kormány migránspolitikájával, és nem gondolja úgy, hogy ez álprobléma lenne. És úgy általában: ők sem szeretnék, ha Brüsszelben (vagy Németországban) döntenék el azt, hogy kit fogadunk be, kit próbálunk meg integrálni. Így az új elnök, Molnár Gyula, váltott. Összezavarva a szocialista tagságot és szimpatizánstábort azt mondta, hogy ha tényleg létezik a kvótakényszer (a kérdésfelvetés már önmagában is nevetséges!), akkor készek támogatni abban a kormányt. Sőt, hajlandók ezt a parlamentben is megszavazni. De a népszavazás továbbra is értelmetlen. (Utolsó stáció.)

Erről a nagyon rövid idő alatt lezajlott politikai evolúcióról – az álnoksága mellett – egy régi-régi népmese juthat csak az eszünkbe. Feltéve, ha kellő derűvel tudjuk kezelni ezt a furcsa, nem éppen őszinte fordulatot. A Benedek Elek gyűjtéséből származó mesében a bíró leánya ügyesen cselekszik, amikor a király megkéri arra, hogy jöjjön azonnal az udvarába, de úgy jöjjön, hogy se kocsin, se gyalog, se lóháton, se szamáron, fel is legyen öltözve, meg ne is, hozzon is ajándékot, meg ne is. Az okos leány ugyan frappánsan megoldotta ezt a feladatot úgy, hogy egy hálóba öltözött, két szita közé befogott egy galambot, aztán felült egy öszvérre, s úgy ment a király udvarába… Valami ilyesmit próbál most Molnár Gyula. De a derűlátó szemlélődés ellenére úgy tűnik, hogy ami működik a népmesében, egyáltalán nem állja ki az őszinteség próbáját a politikában.