Szocialista agónia

És igencsak úgy tűnik, hogy nem szépen, hanem gyűlölködő haláltusával hagyja el egy-két éven belül a politikai rea-litást, és története így kerül át végleg a történelem egyik elsárguló lapjára. Ma agóniáról szólunk, de nemsokára a nekrológot is megírhatjuk.

Ha kicsit felülemelkedünk a napi politikai cselekvések világán, akkor a „politikai percügyek” mögött jól látszik, hogy az MSZP története még ebben a ciklusban véget ér. Voltaképp nem is ennek a kijelentésnek kellene politológiai szempontból meglepőnek lennie, hanem annak, hogy egy diktatúra utódpártja egy merőben új gazdasági-társadalmi rendszerben még huszonöt éven keresztül számottevő erőt tudott képviselni. Sőt! Évtizedek múlva a társadalomtudósoknak majd azon kell agyalniuk, hogy miként is válhatott egy diktatúra utódpártja egy demokratikus rend kormányzó pártjává.

Véleményem szerint a most következő politikai ciklusnak nem az lesz a fő kérdése, hogy melyik párt lesz a valódi baloldali ellenzék, és hogy melyik formáció lesz a potenciális „váltópárt”, hanem az, hogy ki veszi át végleg a szocialista párt szerepét, pontosabban helyét a baloldalon. Hogy a végleg eltűnő utódpárt helyén milyen új formáció lesz majd képes értelmes építkező munkára.

Számos baloldali, most még aprópárt vezetője voltaképp már az uniós választások után felismerte ezt a politológiai tényt. Habár a jobboldal még örömmel szemlélte az ellenpóluson marakodó kispártok egymást is gyengítő versenyfutását (és szemléli jelenleg is), a baloldalon már egyre többen vannak olyanok, akik felismerték a szocialista párt kimúlásában rejlő lehetőségeket. Ebben a folyamatban keresendő a válasz arra, hogy miért támadják legalább akkora elánnal a „kényszerszövetséges” balliberális pártok egymást, mint a kormányt. Mert a politikai képlet már megváltozott. Nem annak a politikai formációnak lesz esélye elfoglalni a baloldali váltópárt szerepét, amely a leghangosabban támadja a kormányt, hanem annak, amely a legerősebb kritikával megy neki a haldokló szocialista pártnak. Legalábbis hosszú távon.
A szocialista párt bukása jelképesen a Jókai utcában álló székház elhagyása lesz. Hisz az épület maga is a megújulás reménye volt. Az egykori MSZMP, illetve a korai (Horn Gyula által fémjelzett) MSZP székháza a Köztársaság téren állt. (Ma II. János Pál pápa tér.) Avítt, rossz emlékű, borzalmas épület – kegyetlen emberi érzelmeket kiváltó monstrum. A Jókai utcában lévő székház ezzel szemben a demokratikus viszonyokba való átmenet, ha úgy tetszik, a megújulás jelképe volt. Egy szociáldemokrata párt bázisa. (Már Gyurcsány Ferenc fellépése óta – csak a bukott miniszterelnök eme hamiskás törekvését hajlamosak vagyunk elfelejteni!) De a megújulás félrecsúszott, ahogy az új székház sem változtatott semmin. Hisz az egykori állampártot vezetők óriási befolyással maradtak a csúcson; a „középkorúak” nem tudták levetkőzni az ifjúságuk során elsajátított pártállami reflexeiket; a fiatalok pedig egyrészről tehetségtelennek, másrészről pedig morálisan gyengének bizonyultak. Ami már csak azért sem meglepő, mert a politikában is megnyilvánuló természetes evolúció egy utódpárt esetében (mind erkölcsi, mind politikai profizmus szempontjából) kontraszelekcióként nyilvánul meg. Azaz a tehetségtelenek, a politikai moralitást elvetők pártjává válik.

Végül is kijelenthetjük, hogy az utódpárt agóniája és kimúlása nemcsak a jobboldalon, hanem a baloldalon is örömteli esemény lesz. Jól megjósolhatóan még ebben a ciklusban. Kiváltképp akkor, ha nem ismételten a kontraszelekció által vezetővé vált személyek átmentési kísérletébe fullad az egész folyamat.