Nagy Ervin

Vélemény és vita

Szocialista agónia

Az utódpárt kimúlóban van. Voltaképp „genetikailag kódolt” betegségének végóráit szenvedi éppen.

És igencsak úgy tűnik, hogy nem szépen, hanem gyűlölködő haláltusával hagyja el egy-két éven belül a politikai rea-litást, és története így kerül át végleg a történelem egyik elsárguló lapjára. Ma agóniáról szólunk, de nemsokára a nekrológot is megírhatjuk.

Ha kicsit felülemelkedünk a napi politikai cselekvések világán, akkor a „politikai percügyek” mögött jól látszik, hogy az MSZP története még ebben a ciklusban véget ér. Voltaképp nem is ennek a kijelentésnek kellene politológiai szempontból meglepőnek lennie, hanem annak, hogy egy diktatúra utódpártja egy merőben új gazdasági-társadalmi rendszerben még huszonöt éven keresztül számottevő erőt tudott képviselni. Sőt! Évtizedek múlva a társadalomtudósoknak majd azon kell agyalniuk, hogy miként is válhatott egy diktatúra utódpártja egy demokratikus rend kormányzó pártjává.

Véleményem szerint a most következő politikai ciklusnak nem az lesz a fő kérdése, hogy melyik párt lesz a valódi baloldali ellenzék, és hogy melyik formáció lesz a potenciális „váltópárt”, hanem az, hogy ki veszi át végleg a szocialista párt szerepét, pontosabban helyét a baloldalon. Hogy a végleg eltűnő utódpárt helyén milyen új formáció lesz majd képes értelmes építkező munkára.

Számos baloldali, most még aprópárt vezetője voltaképp már az uniós választások után felismerte ezt a politológiai tényt. Habár a jobboldal még örömmel szemlélte az ellenpóluson marakodó kispártok egymást is gyengítő versenyfutását (és szemléli jelenleg is), a baloldalon már egyre többen vannak olyanok, akik felismerték a szocialista párt kimúlásában rejlő lehetőségeket. Ebben a folyamatban keresendő a válasz arra, hogy miért támadják legalább akkora elánnal a „kényszerszövetséges” balliberális pártok egymást, mint a kormányt. Mert a politikai képlet már megváltozott. Nem annak a politikai formációnak lesz esélye elfoglalni a baloldali váltópárt szerepét, amely a leghangosabban támadja a kormányt, hanem annak, amely a legerősebb kritikával megy neki a haldokló szocialista pártnak. Legalábbis hosszú távon.
A szocialista párt bukása jelképesen a Jókai utcában álló székház elhagyása lesz. Hisz az épület maga is a megújulás reménye volt. Az egykori MSZMP, illetve a korai (Horn Gyula által fémjelzett) MSZP székháza a Köztársaság téren állt. (Ma II. János Pál pápa tér.) Avítt, rossz emlékű, borzalmas épület – kegyetlen emberi érzelmeket kiváltó monstrum. A Jókai utcában lévő székház ezzel szemben a demokratikus viszonyokba való átmenet, ha úgy tetszik, a megújulás jelképe volt. Egy szociáldemokrata párt bázisa. (Már Gyurcsány Ferenc fellépése óta – csak a bukott miniszterelnök eme hamiskás törekvését hajlamosak vagyunk elfelejteni!) De a megújulás félrecsúszott, ahogy az új székház sem változtatott semmin. Hisz az egykori állampártot vezetők óriási befolyással maradtak a csúcson; a „középkorúak” nem tudták levetkőzni az ifjúságuk során elsajátított pártállami reflexeiket; a fiatalok pedig egyrészről tehetségtelennek, másrészről pedig morálisan gyengének bizonyultak. Ami már csak azért sem meglepő, mert a politikában is megnyilvánuló természetes evolúció egy utódpárt esetében (mind erkölcsi, mind politikai profizmus szempontjából) kontraszelekcióként nyilvánul meg. Azaz a tehetségtelenek, a politikai moralitást elvetők pártjává válik.

Végül is kijelenthetjük, hogy az utódpárt agóniája és kimúlása nemcsak a jobboldalon, hanem a baloldalon is örömteli esemény lesz. Jól megjósolhatóan még ebben a ciklusban. Kiváltképp akkor, ha nem ismételten a kontraszelekció által vezetővé vált személyek átmentési kísérletébe fullad az egész folyamat.