Szlovák paradicsom

Előrebocsátom: eszem ágában sincs gúnyolódni szlovák szomszédainkon, már csak azért sem, mert egy ideje egy hajóban evezünk velük – és az ostoba nyugat-európai migránscsábítókkal ellentétben józanul mérlegelő csehekkel és lengyelekkel is. A paradicsom szó nem úgy értendő, mint a már tavasszal „megérett” pirosló zöldség, amely egyenesen Marokkóból és spanyol földről érkezik a szlovákiai – és a hazai – szupermarketekbe, kis boltokba meg a piaci „őstermelők” standjára. Paradicsomot egyébként sem lehet termeszteni a többnyire magashegyvidéki tájakon, legfeljebb a Dunától északra fekvő síkvidéken, és a délre néző lankákon, ott azonban nem szlovákok, hanem őshonos magyarok termesztenek finom konyhakerti paradicsomot.

Van egy minden nemében különleges táj az Északi-Kárpátok koszorújában, a Magas- és az Alacsony-Tátra között, amelyet Szlovák paradicsomnak (Slovensky raj) hívnak. Nevét az 1960-as években kapta a varázslatos vidék, azóta minden vendégcsalogató prospektus képei, ismertető szövegei áradoznak az ott látható természeti csodákról, hasonlóképpen az ott járt turisták, túrázók élménybeszámolói-hoz, amelyek valóban paradicsomi szépségű tájról szólnak.

Valamikor, több mint negyven éve hallottam először tapasztalt túrázó mérnök főnökömtől a Szlovák paradicsomról, azóta egyszer, néhány éve megközelítettem, belekóstoltam, de nem vágtam neki gyalog a nyugat–keleti irányban tizennyolc kilométer hosszú, északról délnek tizenhárom kilométer kiterjedésű, nyolcszáz–ezerkétszáz méter magas, erdős hegyhátnak, sziklás hegygerincnek. A hegységet túlnyomó részben égbe meredő őshonos fenyőfák, kisebbségben szálas éger- és bükkerdők borítják, csak néhány kisebb irtás és egy nagyobb tisztás nyújt lehetőséget pihenésre, kitekintésre. A sziklás gerincek, mészkőcsúcsok felé csakis gyalogtúrára alkalmas cipővel (jó karban lévő lábakkal és tüdővel) érdemes nekiindulni: az Alacsony-Tátra észak-keleti lábánál fakadó Hernád folyó négy-öt kilométer hosszúságban áttöri a dolomitsziklás szurdokvölgyet, a nagyrészt járhatatlan szakaszokon, függőleges falakon acélsodronnyal függesztett, konzolokkal rögzített létrákon, lépcsőkön, apró teraszokon keresztül vezet a túraút.

A „szent hegy” észak felől három Árpád-kori alapítású egyházas községgel – Szepes-tamásfalvával, Létánfaluval és Káposztafalvával – határos. Autóval és egyéb járművel megközelíteni is tilos a jelzett túrautakat, a legszigorúbb természetvédelem alá helyezett szurdokvölgyeket. Pár napja történt, hogy az ötszázhúsz méter tengerszint feletti magasságban fekvő Tamásfalva (Spisské Tomasovce) határában lévő ingyenes parkolóban hagytuk a kocsit, majd a legszükségesebb cuccal felszerelt hátizsákokkal nekiveselkedtünk társammal a kilencszáz métert karcoló, Klástoriszkónak nevezett magaslatnak. Térkép alapján, jól feltüntetett úton baktattunk fölfelé – megállva a Tamásfalvi kilátó nevű lapos dolomitszikla teraszon, amely alatt több mint százméternyi függőleges szakadék szélére merészkedik ki, akinek nem drága az élete –, onnan továbbhaladtunk az egyre meredekebb, köves-sziklás úton. Abból az elszánt célból indultunk, hogy felkeressük és megtekintsük a Klastrom-hegy alatti tisztáson 1305-ben épült karthauzi szerzeteskolostor romjait.

Mielőtt elindultunk volna, megérdeklődtük, hogy nyitva van-e a turistaház, ahol szállást, vacsorát is kaphatunk, a környékbeliek buzgón bólogattak hejt, ánó, ánót – a szlovákok függőlegesen jelzik az igent, amint mi is, s nem úgy, mint a bolgárok –, tehát bízvást talpaltunk fölfelé, hogy még napnyugta előtt fölérjünk az úti célunkhoz. Ami meg is történt pontosan hét órakor, előbb borongós, majd szemerkélő esős időben. Nem várt minket egy teremtett lélek sem, a máskor száz főt is ellátó étterem és turistaszálló két órával korábban bezárt. Sehol senki közel s távol, akivel egy szlovák szót szólhattunk volna.

Ilyen helyzetben felgyorsul velünk az idő. Bejártuk a fenséges magaslati tisztáson fekvő kolostort – ott sincs sehol egy árva barát –, az utolsó felhőlyuknál áttörő napfényben még tudtunk fotózni, azután – mivel szállásunk Tamásfalván sem lett volna – a közelebb eső Káposztafalva (Hrabusice) felé vettük utunkat.
Gyorsabban leszállt az este, mint ahogy mi lefelé lépdeltünk az igencsak elhanyagolt erdei úton, s amire nagy nehezen sötétben megérkeztünk, már igazi csodának tarthattuk a szerencsénket, hogy egy elhagyott sporttábor barátságos gondnoka szállást adott.

Másnap reggel gyalogszerrel baktattunk vissza az autónkhoz, megkerülve a hegy lábát, rááldozva a másik fél napunkat. Azért írtam ezt a beszámolót a 21. századi Szlovákiában szerzett tapasztalatomról, mert láthatóan még nagyon messze tartanak az európai nívójú idegenforgalom általuk „paradicsominak” nevezett állapotától.