Nagyon rosszra azért nem kell gondolni, „csak” verekedés volt a nem arra szánt törvényhozásban – valakik, valahol azonban fellélegeztek, mert ezek a valakik valahol már nagyon vért akartak látni. Tavaly állandósultak a tüntetések Macedóniában, a választási sikerre képtelen szociáldemokraták és úgynevezett civil szövetségeseik „színes forradalmukkal” távolról sem békésen tiltakoztak a kormány ellen, miután a Soros-féle demokrácia-fejtágítókon nevelődött aktivisták forgatókönyvükben eljutottak az erőszakig, hiszen már a festék is megvolt. Akik most tüntetnek a parlamentnél, bosszantóan békésen tették, nagy szükségük volt hát valakiknek valahol, hogy ezen változtassanak. Most ugyanis mások tüntetnek, ők pedig nem barátai a szentségtelen kis szövetségnek, amelyben az Obama-féle amerikai külügy, az illetékes EU-bürokraták és főleg George Soros hálózata osztja a lapokat.
A szinte teljes macedón civil szférát lefedő Soros-birodalom személyi szinten is összefonódott a szociáldemokratákkal, akik most a demokráciára valóban és nem csak szavakban fogékonyak számára elfogadhatatlan játékot játszanak. Miközben a szociáldemokraták éveken át sikertelenül akarták meggyengíteni a jobbközép kormányt, sikerrel jártak abban, hogy fokozzák az országon eluralkodó frusztrációt, és elgáncsoljanak minden kiugrási lehetőséget ebből a helyzetből. A macedón politika meghatározó erői egyértelműen Nyugat-barátok, a NATO-ba és az EU-ba törekszenek, útjukat állja azonban egyrészt a névvita miatti görög vétó, másrészt a belpolitikai válság, ördögi körbe kényszerítve az országot.
A szociáldemokraták kézzel-lábbal tiltakoztak az előre hozott választások ellen, hiszen tudták, hogy elvesztik, halogatásukat pedig rendre támogatta mások mellett a diplomácia feladatát alaposan félreértő amerikai nagykövet is. Tavaly decemberben végre eljutottak a választásig, a baloldal pedig vesztett, a különbség ugyanakkor kicsi volt, amellett, hogy a szociáldemokrata SDSM veszélyes játékba kezdett az albán szavazatokért.
Az albánok alkotják a lakosság negyedét, s birtokolnak ennek megfelelő jogokat, igaz, az adatok évtizedesek, a friss népszámlálást pedig pont az ő képviselőik nehezítik meg, ami azért legalábbis elgondolkodtató, de ez most mellékszál. Az igazán elképesztő események a választások után kezdődtek. Az albán kisebbségi pártok Albánia fővárosában, az albán miniszterelnök áldásával elfogadták azt a bizonyos Tirana-platformot, amelyben az eddigieknél komolyabb jogokat követelnek a macedón többséggel szemben. Ezt azért tehették meg, mert tudták, egyik vagy másik albán kisebbségi párt támogatása nélkül nem lesz kormánytöbbség.
A jobbközép VMRO-DPMNE nem engedett a zsarolásnak, a szociáldemokraták viszont kaptak az alkalmon, és belementek a macedón többség számára elfogadhatatlan alkuba. Szokás szerint ezúttal sem különösebben érdekelte őket, hogy berobbantják-e ezzel azt a bizonyos lőporos hordót vagy sem, kellett a hatalom.
Vajon mennyire tűnik demokratikusnak, hogy kormányt alakítson egy párt, amely nem nyerte meg a választásokat, és elfogad egy, a választások előtt még nem létező alkut, amely egy nemzeti kisebbség érdekeit képviseli, ráadásul külföldről támogatva? Brüsszelből nézve ez rendben van. Ahogy rendben volt az is, hogy az albán házelnök szabálytalan megválasztásával tudatosan kiprovokálták, hogy a tüntetők berontsanak a parlamentbe, és lehetőleg médiaérzékeny sérüléseket ejtsenek politikusokon. Brüsszelben persze gyorsan elismerték szabályosnak a választást, nagyon siettek vele, talán Johannes Hahn bővítési biztos is érezte még Soros kézfogását, akivel pár órával korábban együtt mosolygott a kamerákba.
A nyugati sajtóban a macedón ellenzék, valamint a tavalyi festékdobáló tüntetők természetesen a haladó, Európa-barát erők, a demokraták, a csillogó szemű fiatalok – milyen ismerős is ez. Budapesten persze nem lehet megcsinálni mindent, amit Szkopjéban. A kotta viszont hasonló, kezdve a semmi jóval nem kecsegtető, Brüsszel kontra Moszkva hamis magyarázat bujtogató erőltetésével egészen a liberális műhelyekben jól, azon kívül inkább szektásan csengő cselekvés köreiig. A párhuzamok nem teljesen állnák meg helyüket, de ahogy az elmúlt évek tavaszaiban és színes forradalmaiban láttuk, nem a megoldást keresik, hanem a szép, színes lufit, a jelszavak mögötti nagy büdös semmit. S ha a lufi kipukkad, márpedig kipukkad, csak a káosz marad. A káosz karmesterei pedig addigra már rég átcuccoltak egy másik országba.