Szétnézni a világban

Azaz kivándoroltak. Itt már eleve van egy kis gond, mert a vizsgálat azokat a magyar állampolgárokat vette lajstromba, akik legalább egyévnyi időre hagyták el az országot, csakhogy semmiképpen sem lehet kivándorlónak tekinteni azt, aki csupán ennyi időt tölt külföldön. A kivándorló kimegy, és ott is marad. Egy életre. Ezért is kell fenntartásokkal fogadnunk azokat az adatokat, amelyek szerint immár ötszáz-hatszázezer magyar kivándorló él Nyugat-Európában, illetve az Egyesült Államokban és Kanadában. Jelentős részük ugyanis visszajött, és vissza is fog jönni… A kivándorlás kérdése persze mindig a pártharcok fegyverévé válik, sőt, az ország, a magyar nép generális lejáratására is használják, mondván, hogy milyen állam az, ahonnan valósággal menekülnek a jobb érzésű - értsd demokratikus beállítottságú - emberek, akik nemcsak személyes nyomorúságukat viselik nehezen, de a többség alpáriságát is.

Természetesen a valóságban semmi kifogása sem lehet az embernek az ellen, ha valaki külföldre vágyakozik. Vagyis utazni szeretne, megismerni idegen tájakat és városokat, népeket és kultúrákat, és ebbe belefér még az is, hogy dolgozik egy kicsit valamelyik nyugati országban, pénzt gyűjt, tapasztalatokat szerez, beiratkozik egy ottani egyetemre. Nevezzük ezt a motivációt jó értelemben vett kalandvágynak, amely már csak azért is piszkálja odabenn a legtöbb magyar lelkét, mert ez a nép lényegében véve több mint negyven esztendőn át a saját határai mögé volt zárva.

A kalandvágyon túl persze ezernyi oka van annak is, hogy miért akar valaki „kivándorolni”, ahogy a balliberális sajtó fogalmaz. A legtöbben a jobb kereset, magasabb életszínvonal és a jobb életkörülmények miatt kelnek útra. A balliberális sajtó szorgalmasan hozza is azokat a példákat, amelyekben megtalálta a maga számításait a magyar „kivándorló”. Azaz érdemes volt hátat fordítania ennek az országnak.
A valóságban azonban egy karrierre körülbelül tíz kudarc jut. És nemcsak azért, mert a nyugati országokban sincs kolbászból a kerítés, ahogy mondani szokták, de sokkal ridegebbek ott az emberi viszonyok, és szinte ordít a Nyugat kulturális üressége, mentális káosza. (Nem véletlenül mondta azt évekkel ezelőtt a zongorista Szabados György, hogy Kelet-Európa maradt a földrész kultúrájának letéteményese, ennek kell újra kulturálisan megtermékenyítenie a Nyugatot.) Ami a „kivándorlók” motivációit illeti, azok vannak a legegyszerűbb helyzetben, akik a kinti segélyekre, szociális juttatásokra vadásznak. Egy kint élő ismerősöm szerint ebből egész jól meg lehet élni Berlinben. Olyan jól, ami idehaza akár közepes nívónak is számíthat. Túlzás volna? Nyilván igen, már csak azért is, mert visszaigazolja valahogy a húsz évvel ezelőtti elhatározását, akkor döntött úgy, hogy elhagyja az országot, ehhez képest viszont feltűnően sokat van itthon, és ilyenkor a barátok vendégszeretetére bízza magát.

Megint más az, akiket a kényszer hajt. Például egy pedagógust, aki azért „vándorolt ki” majd két évre Ausztriába időseket ápolni, mert idehaza százhúszezer forint volt a tanári fizetése, a devizahiteles törlesztése viszont elérte már a százharmincezret… Mások azért mentek, mert bezárt a húsüzem, ahol addig dolgoztak, és csak a Lajtán túl találtak munkát egy vágóhídon. A tulajdonos három euróért adja nekik a pörköltnek való sertéskörmöt, különben kidobja a szemétbe, mert az osztrákok nem eszik meg. Aztán: kihívtak vagy inkább kicsalogattak egy fiatal hölgyet Londonba bormenedzsernek. De mire kiért, ládatologatás lett a menedzseri munkából… És végül: fiatal magyar lány állt munkába egy németországi olasz büfében. Szendvicseket készített, kiszolgált, pultozott… Kapott hatszáz eurót.

A német lány, akit nem is engedtek előre a tulajok, naphosszat hátul mosogatott, ezret kapott. No comment! Egy kint dolgozó orvos ismerősöm is panaszkodik. Egy orvos, akinek magyar mércével mérve extramagas fizetése van valahol Skandináviában, de legalább negyedével kap kevesebbet, mint a „bennszülöttek”, ahogy mondja. Bántja a dolog. Bélyeg ez, bár nem a bőrére égették, teszi hozzá. Arról nincs semmiféle kimutatás, hogy a csalódás vagy a honvágy, esetleg a kinti nyomasztó egyedüllét mennyi magyart hajt haza végül. De hajt rendesen. Tudjuk egyébként, hogy a magyar „kivándorlók” fele még nem töltötte be a harmincadik életévét. Nincs mit csodálkozni, a fia-talok, főleg a független fiatalok mindig vállalkozóbb kedvűek. És persze rugalmasabbak is. Az már viszont baj, ha nem jelent gondot nekik, hogy gépészmérnöki diplomával egy nyugati vidámparkban lesznek pénztáro-sok. Porosodik a diploma, elkopik a sokszor nehezen megszerzett tudás, változik a személyiség, devalválja önmagát, sovány vigasz, hogy cserébe ezért a fejlettnek tartott Nyugaton élhet. Nem boldog a magyar állam sem.

Elvégre nem sajnált sem pénzt, sem energiát, hogy egy új gépészmérnököt kapjon. A polkorrektség persze nem szereti az ilyen megjegyzéseket. Elvégre européerek vagyunk. Vagy annak kell lennünk. A balliberális média szerint az is teljesen természetes volt, hogy a végzős fiatal magyar orvosok egy része mindjárt Nyugaton akart munkába állni. Nem is ez az állásfoglalás lepi meg az embert, hanem az, hogy ezek a fiatalok még természetesnek is tartották mindezt… Egyébként az is egy új vizsgálati adat, amely szerint a hazai középiskolások húsz százaléka már Nyugaton akarja folytatni a tanulmányait, további huszonnyolc százaléka pedig még gondolkodik ezen. Az ellenzék szerint mindez egyébként az Orbán-kormány, tágabb értelemben a polgári-nemzeti kurzus hibája.

Riogatnak, hogy így tönkremegy az ország, összeomlik a társadalombiztosítási és a nyugdíjrendszer, és így tovább… Nem zavarja őket, hogy épp Gyurcsány Ferenc kezdte átlökdösni a határon a magyar fiatalokat, érezve, hogy az akkori teljes gazdasági csődhelyzet közepette semmit sem tudna kezdeni velük. Egyébként Rákosi kezdte és Kádár folytatta a nagy „antimagyarkodást” a hazai iskolákban, ha már a fiatalokról van szó. És furcsa módon valahogy átnyúlt ez az öngyűlölet a rendszerváltozás utáni időkre is, most pedig a liberalizmus divatot, sőt, kultuszt akar csinálni belőle. Menj! – sugallja ezerféleképpen. Noha ha rossz valami idehaza, akkor azt a fiataloknak kell jobbá tenniük. Ha kevés valami, abból nekik kell többet teremteniük. Minden rájuk vár, és rájuk is hagyományozódik. Jó lenne a katedrákról is ezt hallani végre. S ettől még nyugodtan körül lehet nézni a világban.