Vélemény és vita
Szerelem
A történet régi, még az emberarcú szocializmus idejéről való, amikor az emberi kapcsolatok mély tartalommal, érzelmekkel voltak teli
Elég csak arra gondolni, milyen embert próbáló, nagyszerű dolog volt tizenkét évnyi teljesítetlen telefonigénnyel a hátad mögött, öt tantusz segítségével, tizenkét fülkére várakozót őrületbe kergetve elérni a kerületi házkezelőség műszaki előadóját, hogy elintézd a társbérleted vizesblokkjának hálószobává minősítését. Ez volt az az idő, amikor tudtad, hiába írják, hogy „Semmi kétség, a Rávisz a segítség”, igazán csak magadra számíthatsz a banánért való sorállásban, hivatali várakozásban, kérvényírásban.
Ám az élet, mint mindig, tartogatott meglepetéseket, apró mosolyokat abban az egyenballonos, vezérelt világban, mert az élettel, kérem, nem lehet packázni, grimaszt vág, ha kell, ha nem. Itt van például ez az eset, amely megdobogtatja az ember szívét, ékes bizonyságot szolgáltatva arra, hogy a megértés és a férfiszolidaritás igenis létező fogalmak.
A történet színhelye egy állami kórház háromágyas kórterme, ahol Kifert bácsi, a kimért léptű geodéta és „hát én diétázni nem fogok” Szabó úr, valamint egy bohém sajtófotós nyomta ilyen-olyan nyavalyáival az ágyat. Igaz, nem voltak egy súlycsoportban, hiszen Kifert bácsi bal lábának ujjait amputálni kellett, Szabó úr gyomorműtétje, bár súlyos volt, de a gyógyulás lehetőségét hordozta magában, míg a blendevirtuózunk csupán egy könnyű sérvvel vette igénybe az egészségügyi ellátást.
Tavasz volt, rügy pattant, hormon riadt, így a derék sajtómunkás is egyre többet gondolt kedvesére. Nem tétlenkedett sokáig: a portáról némi kenőpénz fejében értesítette az ifjú hölgyet, ha lehet, másnap kilencre tegyen látogatást nála. A kishölgy meg is érkezett. Narancsot hozott Kifert bácsinak, Füles magazint Szabó úrnak, saját magát a fotósnak. Az üdvözlő csók percről percre bensőségesebbé vált, végül az ifjú beteg érezte, tenni kell valamit. – Uraim! – szólt betegtársaihoz . – Megtennék, hogy húsz percre magunkra hagynának minket?
A nagyvizitre érkező orvoscsapatot – élén a mindig szigorú főorvossal – furcsa kép fogadta. A 412-es kórterem előtt a frissen műtött és mankóján egyensúlyozó Kifert bácsi mellett az infúziósállványt szorosan magához szorító, nehéz légzésű Szabó úr állt, egymást támogatva. – Maguk mit keresnek itt, mért nincsenek a kórtermükben!? – förmedt rájuk a fehérköpenyesek vezére. Kifert bácsi szinte suttogva válaszolt. – Professzor úr, nem lehet. Bent van a szerelem.
Ám az élet, mint mindig, tartogatott meglepetéseket, apró mosolyokat abban az egyenballonos, vezérelt világban, mert az élettel, kérem, nem lehet packázni, grimaszt vág, ha kell, ha nem. Itt van például ez az eset, amely megdobogtatja az ember szívét, ékes bizonyságot szolgáltatva arra, hogy a megértés és a férfiszolidaritás igenis létező fogalmak.
A történet színhelye egy állami kórház háromágyas kórterme, ahol Kifert bácsi, a kimért léptű geodéta és „hát én diétázni nem fogok” Szabó úr, valamint egy bohém sajtófotós nyomta ilyen-olyan nyavalyáival az ágyat. Igaz, nem voltak egy súlycsoportban, hiszen Kifert bácsi bal lábának ujjait amputálni kellett, Szabó úr gyomorműtétje, bár súlyos volt, de a gyógyulás lehetőségét hordozta magában, míg a blendevirtuózunk csupán egy könnyű sérvvel vette igénybe az egészségügyi ellátást.
Tavasz volt, rügy pattant, hormon riadt, így a derék sajtómunkás is egyre többet gondolt kedvesére. Nem tétlenkedett sokáig: a portáról némi kenőpénz fejében értesítette az ifjú hölgyet, ha lehet, másnap kilencre tegyen látogatást nála. A kishölgy meg is érkezett. Narancsot hozott Kifert bácsinak, Füles magazint Szabó úrnak, saját magát a fotósnak. Az üdvözlő csók percről percre bensőségesebbé vált, végül az ifjú beteg érezte, tenni kell valamit. – Uraim! – szólt betegtársaihoz . – Megtennék, hogy húsz percre magunkra hagynának minket?
A nagyvizitre érkező orvoscsapatot – élén a mindig szigorú főorvossal – furcsa kép fogadta. A 412-es kórterem előtt a frissen műtött és mankóján egyensúlyozó Kifert bácsi mellett az infúziósállványt szorosan magához szorító, nehéz légzésű Szabó úr állt, egymást támogatva. – Maguk mit keresnek itt, mért nincsenek a kórtermükben!? – förmedt rájuk a fehérköpenyesek vezére. Kifert bácsi szinte suttogva válaszolt. – Professzor úr, nem lehet. Bent van a szerelem.