Szembesítés egy szoborral

Tetemre hívásra, szembesítésre vágyunk? A neoliberális 56-os városligeti „vaskefe” kimerítette a főváros becsvágyát: a súlyos performanszhoz csak egy freudeanus priccs hiányzott, hogy egy nemzet tudatalattija feltáruljon. Az analitikus priccsel való találkozás azonban nem késett: a parlament előtti kis téren ott áll Nagy Imre szobra, mintha még egyszer vissza akarna menni és szocialista délibábokat festegetni a kupolára. A szobor és a Nagy Imre-kultusz hívői számára meglepetés, hogy az avatás után húsz évvel még lehet tetemre hívás. Merítettek Nagy Imre 1953 utáni írásaiból, hivatkoztak parlamenti beszédeire, s végül bebizonyították, hogy kommunista létére is megtért a nemzet kebelére. Wachsler Tamás, a Steindl Imre program vezetője azonban – aki az eredeti helyszínek pontos építészeti és szobrászati helyreállítására törekszik – úgy véli, hogy ahol most Nagy Imre pillant ránk, ott célszerűbb lenne, ha az 1945-ben lerombolt, az 1919-es vörös terror által megölt Nemzeti Vértanúk emlékműve állna. A miniszterelnök költözzön át a nagy magyar tragikáról, Jászai Mariról elnevezett térre, az egykori belügyminisztérium mellé. Talán nem is volt mártír, nem is volt vértanú, csak elbukott egy a párton belüli rút hatalmi játszmában? Rettentő megszégyenítés az a baloldalra nézve, hogy Nagy Imre fölött – akiből nem hiányzott a fegyelmezett fanatizmus egészen a bitóig – egy városrendezési terv kapcsán mondjunk burkolt ítéletet.

 A viták felizzanak. Trombitás Kristóf az őt ért vádak dacára kérlelhetetlen ügyészi hevülettel megy szembe az eddig uralkodó felfogással, mondván, egészen más olvasata is lehet a miniszterelnök életútjának: szerinte Nagy Imrére cselekedetei alapján nem a mártír, hanem a hazaáruló, a nemzetvesztő s a gonosztevő jelző illik. A bűnlajstrom: csekista volt, s valószínűleg részt vett a cári család kivégzésében, a szovjet politikai rendőrség befolyásos tagja az emigrációban, 1945 és 1948 között a kommunista hatalomátvétel egyik kulcsembere, padlássöprögető begyűjtési miniszter, 56-ban Moszkvával kollaborál, statáriumot hirdet s végül, amikor elvtársai beáldozzák, nem lehetett kétsége saját sorsa felől. „Gonosztevő volt, de nem hülye” – jegyzi meg Trombitás egy olyan, számunkra váratlanul hosszúra nyúló békés korban, amikor könnyű bátornak és férfiúnak lenni. Finta László a Mandinerben közölt válaszában – s az ő gondolatmenete áll közelebb a Nagy Imre kérdés helyes történeti mérlegeléséhez – kihangsúlyozza, az 1953-as „új szakasz” meghirdetésével és börtönbéli keresztútjával Nagy megérdemli, hogy az utókor változatlanul történelmünk meghatározó személyiségeként emlékezzen meg róla. (Volt külügyminiszterünk, az Antall tanítvány Jeszenszky Géza pedig arra figyelmeztet, hogy a már a világ színe előtt elfogadott narratíván diplomáciai megfontolásokból sem érdemes változtatni. Politikai „reneszánszunkhoz” hozzá tartozik a Nyugat előtt a Nagy Imre-kultusz, amely Párizsból indult útjának.) Örülök azért, hogy Trombitás ilyen nyíltan fel merte vállalni a Nagy Imre szerepe körüli kényelmetlen kérdések feltárását. Valljuk be őszintén, a közíró becsületbeli kérdések elé állított minket.

Az egyik, ami az elfogadott mártír narratíva mellett szól, már nagyon korán felmerült egy az emigránsok irodalmi lapjában, az Új Látóhatárban 1958-ban megjelent tanulmányban „Nagy Imre és az új szakasz” címmel a Nyugatra menekült, s ifjan meghalt Zádor István tollából. Zádor azt fejtegette, hogy bár Nagy az 1953-1956 közötti politikai cikk-cakk idején is a pártbéli tolvajnyelvet használta, ám Sztálin idézetekkel támasztotta alá mezőgazdasági politikájának antisztálinista, a kollektivizálást átmeneti szövetkezeti formákkal lassítani törekvő politikáját. S míg Rákosi a pártapparátusra támaszkodva várta, hogy Nagy Imrét Moszkvából végleg ejtsék, ő a neki nyújtott, látszólag nagyobb szovjet támogatástól remélte Rákosiék és Gerőék bukását. Helyzete Zádor értelmezésében eleve tragikus volt. A mártír narratíva mellett szól a Gyorskocsi utcai rabság is, amikor is fogva tartói, a 2008-ban büntetlenül elhunyt hírhedt Szalma József őrnagy (58 tavaszától alezredes), a másik pedig Rajnai Sándor, későbbi moszkvai nagykövet voltak. A kihallgatások légkörét jól érzékelteti Mészáros Márta filmje: Rajnai és Szalma, továbbá a két (ávós) kihallgató tiszt, Ferencsik József r. ezredes és Kapitány István r. őrnagy alaposan kitettek magukért. (Szalmától még Kádár is undorodott egy kissé, botrányos életmódja miatt 1975-ben a pártból is kirúgták.) Nem született mégsem kompromisszum kihallgatók és kihallgatott között. Talán erre utalt Vorosilov marsall – 1945-ben Magyarország helytartója –, aki Nagy kivégzése után kissé szokatlanul így nyilatkozott az Associated Pressben: „Nyugaton sokat lármáztak, hogy Nagy túl súlyos ítéletet kapott. Talán lehetséges lett volna ezt a súlyos és kétségtelenül nem túl igazságos büntetést megspórolni, mert úgy vélem, gyengeelméjű volt (…) Nem volt valódi kommunista.” Ami az ígéretek és az eszmék hívését illeti, az igazi kommunisták vorosilovi értelmezésben már túl voltak az e fajta gyermekbetegségeken: Nagy viszont úgy látszik teljesen nem.

Valami azért még sincs rendben Nagy Imrével: az Isten adta népnek a róla és a forradalomról adott reformkommunista változat igazában nem tetszik, s Trombitás Kristóf elmarasztalása is ennek ad hangot.
A Történelmi Igazságtételi Bizottság (TIB) – amely az 1989. június 16-i, Nagy Imre és mártírtársai újratemetését megrendezte –, olyan értelmiségiekből állt, akik a maguk értelmiségi és reformkommunista szimpátiái szerint alakították ki mai 56-os történelem képünket, a Petőfi Kör, az elhajló és reformer Nagy Imre s aztán a forradalomban tett lépések egy értelmesebb és emberibb rend felé. Mindez olyan megnyugtatónak tűnő magyarázat. Csakhogy a tényleges hatalom a harcoknak köszönhetően s október 28-tól, a forradalom győzelmének elismeréstől nem a kormány, hanem a felkelők és a 24-től sorra alakuló forradalmi tanácsok és a munkástanácsok kezében volt. Hannah Arendt, a totalitárius rendszerek legjobb ismerője ezeket a tanácsokat egy új, demokratikus államforma kezdeteinek tartotta, azaz egy spontán, s nem egy felülről indult forradalom hatalmi szerveinek. A népvezér Dudás József vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt és a visszarendeződés zálogának tartotta, s a munkástanácsok a második szovjet invázió dacára is még egy hónapig akadályozták a visszarendeződés, a kádári ellenforradalom gyors győzelmét. (Dudást az elsők közt ítélték halálra s a Népszabadság közölte, nem igaz, hogy valaha is kommunista lett volna. Pedig volt az is. S a történelem paradoxona, hogy Kádárék egyik vádja ellene a „törvényes”, azaz a Nagy Imre-kormány elleni lázadás volt.)

Egyszóval a szobor-vita szembesítés. El lehet fogadni a Soros György által oly annyira támogatott TIB történelem felfogásának tankönyvekben is tovább élő változatait 56-ról? Mért hasonlított a 89-es temetés rituáléja annyira az akkor már tévén is közvetített Vörös téri hatalomátadási első titkári temetések ceremóniáihoz? A magyar újliberális párt, az SZDSZ ifjai – némelyikük ávós családi háttérrel – készült a kormányalakításra, s ott a baloldalon azóta sem bocsátják meg a „népnek”, hogy az első szabad választáson inkább a nemzeti vonulatot jelképező MDF-re, s nem rájuk szavazott. Róluk és mentorukról 1992-ben joggal írta a mára a feledés homályába merült harcos MDF-es képviselő, Zacsek Gyula a Termeszek rágják a nemzet testét, avagy gondolatok a Soros-kurzusról című feddő tanulmányát. Az antiszemitának bélyegzett írás a Magyar Fórumban, Csurka István lapjában jelent meg, aki már akkor a nemzethalálról vizionált, a privatizátorok mohóságát leleplező Zacsek pedig a trópusok pusztító szellemei­hez, a termeszekhez hasonlította a nagy spekuláns Soros honi kirá­lyait, királynőit, katonáit és nimfáit. A legképtelenebb dolgokon lehet nyargalni Soros kapcsán, akár a Nagy Imre szobor mineműségén és értelmezhetőségén is. Talapzata számunkra analitikus priccs. És zsörtölődünk rádőlve előbb a forradalom miniszterelnökének szobrára, aztán zsörtölődünk az egész rendszerváltás mikéntjén. A zsörtölődés alapvető szabadságjog. Még Kádár alatt vívtuk ki.