Vélemény és vita
Szembesítés
Álláspont. A gazdasági felzárkózás és a társadalmi felemelkedés történelmi esélye – az ezredfordulót követő majd évtizedes kisiklás után – megint reálissá vált
Bár a Fidesz kommunikációs igazgatója csütörtöki sajtótájékoztatóján arra szólította fel az ellenzéket, hogy „tegye zárójelbe kicsinyes, rövid távú politikai, hatalmi érdekeit”, és támogassa a 2018-as költségvetési törvényjavaslatot, aligha valószínű, hogy bármelyik ellenzéki párt megváltoztatná elutasító álláspontját. Ezen nincs mit csodálkozni: plurális, parlamentáris demokráciákban az a szokványos szereposztás, hogy a kormány kormányoz, az ellenzék ellenez, és a kormányzati politikával szemben alternatívát próbál képviselni, illetve kínálni. Ebből kifolyólag – ritka kivételektől eltekintve – a parlamenti ellenzék soha, sehol nem szokta támogatni a kormány költségvetési és gazdaságpolitikáját, még akkor sem, ha az „a bőség kosarát” tenné le mindenki asztalára és „a szellem napvilágát” ragyogtatná be minden ház ablakán.
A mai magyar ellenzék sem kivétel, különösen mert már javában folyik a választási kampány, és az ellenzéki pártok minden lépését a kormánypártok permanens támadása, társadalmi támogatottságának gyengítése motiválja. A magyar választók többsége azonban – a rendszerváltoztatás óta a nyolcadik választáshoz közeledve – már megtanulta, hogy nemcsak arra érdemes figyelnie, a politikusok mit mondanak, mit ígérnek, hanem még inkább arra, ki mondja. Kinek lehet hinni, és kinek nem? Kinek támasztják alá szavait korábbi és mostani tettei, és kinek nem?
Nem is az ellenzék költségvetést elutasító álláspontja említésre méltó, hanem a valóságtól elrugaszkodó, minden pozitív kormányzati állítást azonnal, zsigerből megkontrázó, minden kedvező statisztikai adatot megkérdőjelező és lefitymáló „politikaimarketing-kommunikációja”. Például az MSZP a korrupció és az igazságtalanság büdzséjének nevezte a kedden benyújtott törvényjavaslatot, amely úgymond a gazdagoknak kedvez, a munkából élők számára pedig további lecsúszást jelent. A Gyurcsány vezette DK szerint ha ezt a költségvetést fogadja el a parlament, akkor a jövő évet akár a menekülés évének is elnevezhetné a miniszterelnök, mert vagy a még itthon maradt magyarok fognak nyugatra menekülni az országból, vagy Orbán Viktor a költségvetésével együtt. Az Együtt – a Korszakváltók nevű miniatűr pártocska szerint a jövő évre javasolt büdzsé nem a biztonság, hanem a lopás költségvetése, ami fejlődés helyett csak kenyeret és cirkuszt ad. A Párbeszéd nevű másik törpepárt Orbán Viktornak és elitjének urizáló költségvetéséről beszélt, amely helyett az általános alapjövedelem bevezetését javasolja. A politikai aréna másik oldalán a Jobbik sem tartja támogathatónak a kormány törvényjavaslatát, mondván, az nem hoz javulást a magyar gazdaság számára, és a családok életét sem könnyíti mérhető módon.
Azok a pártok és pártocskák, valamint „pártoktól független”, civilbőrbe bújt, profi politikai nyomásgyakorló csoportok, amelyek Magyarországon még soha nem kormányoztak, az ártatlanság vélelmében és a naiv választópolgárok hiszékenységében bízva szinte bármit mondhatnak, mert nem lehet szembesíteni szavaikat tetteikkel, vagdalkozó bírálataikat és utópikus ígéreteiket potenciális kormányzóképességükkel.
Velük ellentétben az MSZP és a DK politikai kommunikációja nemcsak hiteltelen és nevetséges, hanem ráadásul önleleplező is. Hiszen ki ne emlékezne a most „Tegyünk igazságot! Fizessenek a gazdagok!” jelszóval kampányoló, mindenkinek jobb életet, több fizetést, az időseknek magasabb nyugdíjat ígérő szocialisták egykori miniszterelnök-jelöltjére, aki 2002 tavaszán a jóléti rendszerváltás hamis ígéretével nyerte meg – épphogy – a választást?
S bár az akkori szocialista vezetők azt hazudták, hogy a távozó Orbán-kormány „üres államkincstárt” hagyott a Medgyessy-kormányra, az az első száz napban a „semmiből” háromszázmilliárd forintot osztott szét közérzetjavító célokra, köztük az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelésre és a nyugdíjasok egyszeri, tizenkilencezer forintos pótlékára. A tényleg álomszerű osztogatást azonban hamarosan az MSZP–SZDSZ-koalíció kijózanító fosztogatása követte, s Medgyessy már 2003. augusztus 19-én a Hősök terén szónokolva elszólta magát, hogy a „hagyományos jóléti államok kora lejárt”. Az MSZP egyik vezetője pedig elárulta, hogy az történt, „mintha átadtunk volna a társadalomnak egy csokor virágot, amelyet most szépen, szálanként szedegetünk vissza”. Most miért tennének másként?
Aztán jött a Medgyessyt – az SZDSZ-es barátai kis segítségével – megpuccsoló Gyurcsány, aki nagyon is profi szintre emelte a kormányzati túlköltekezést, a szocialista-liberális elit (valamint parazita klientúrája) vagyonosodását és a társadalmat sújtó megszorításokat „trükkök százaival” mixelő, az államot, az önkormányzatokat és a lakosságot végletesen – majdnem végzetesen – eladósító, az országot a csőd szélére juttató, a külföldi hitelezőknek és spekulánsoknak kiszolgáltató baloldali politikát. A DK elnöke maga vallotta be a hazugsággal, csalással, a katasztrofális államháztartási adatok eltitkolásával megnyert 2006-os választás után hírhedt őszödi beszédében: „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.” Akkor most miért lenne igaz?
Ezzel szemben áll a Fidesz–KDNP hétéves, egészét tekintve sikeres kormányzása, amely hitelesíti a jövő évi költségvetésbe foglalt, régóta nem tapasztalt kedvező gazdasági és jóléti előirányzatokat. A gazdasági felzárkózás és a társadalmi felemelkedés történelmi esélye – az ezredfordulót követő majd évtizedes kisiklás után – megint reálissá vált. Persze csak akkor, ha az ország 2018 tavasza után is tartja a jó irányt.
A mai magyar ellenzék sem kivétel, különösen mert már javában folyik a választási kampány, és az ellenzéki pártok minden lépését a kormánypártok permanens támadása, társadalmi támogatottságának gyengítése motiválja. A magyar választók többsége azonban – a rendszerváltoztatás óta a nyolcadik választáshoz közeledve – már megtanulta, hogy nemcsak arra érdemes figyelnie, a politikusok mit mondanak, mit ígérnek, hanem még inkább arra, ki mondja. Kinek lehet hinni, és kinek nem? Kinek támasztják alá szavait korábbi és mostani tettei, és kinek nem?
Nem is az ellenzék költségvetést elutasító álláspontja említésre méltó, hanem a valóságtól elrugaszkodó, minden pozitív kormányzati állítást azonnal, zsigerből megkontrázó, minden kedvező statisztikai adatot megkérdőjelező és lefitymáló „politikaimarketing-kommunikációja”. Például az MSZP a korrupció és az igazságtalanság büdzséjének nevezte a kedden benyújtott törvényjavaslatot, amely úgymond a gazdagoknak kedvez, a munkából élők számára pedig további lecsúszást jelent. A Gyurcsány vezette DK szerint ha ezt a költségvetést fogadja el a parlament, akkor a jövő évet akár a menekülés évének is elnevezhetné a miniszterelnök, mert vagy a még itthon maradt magyarok fognak nyugatra menekülni az országból, vagy Orbán Viktor a költségvetésével együtt. Az Együtt – a Korszakváltók nevű miniatűr pártocska szerint a jövő évre javasolt büdzsé nem a biztonság, hanem a lopás költségvetése, ami fejlődés helyett csak kenyeret és cirkuszt ad. A Párbeszéd nevű másik törpepárt Orbán Viktornak és elitjének urizáló költségvetéséről beszélt, amely helyett az általános alapjövedelem bevezetését javasolja. A politikai aréna másik oldalán a Jobbik sem tartja támogathatónak a kormány törvényjavaslatát, mondván, az nem hoz javulást a magyar gazdaság számára, és a családok életét sem könnyíti mérhető módon.
Azok a pártok és pártocskák, valamint „pártoktól független”, civilbőrbe bújt, profi politikai nyomásgyakorló csoportok, amelyek Magyarországon még soha nem kormányoztak, az ártatlanság vélelmében és a naiv választópolgárok hiszékenységében bízva szinte bármit mondhatnak, mert nem lehet szembesíteni szavaikat tetteikkel, vagdalkozó bírálataikat és utópikus ígéreteiket potenciális kormányzóképességükkel.
Velük ellentétben az MSZP és a DK politikai kommunikációja nemcsak hiteltelen és nevetséges, hanem ráadásul önleleplező is. Hiszen ki ne emlékezne a most „Tegyünk igazságot! Fizessenek a gazdagok!” jelszóval kampányoló, mindenkinek jobb életet, több fizetést, az időseknek magasabb nyugdíjat ígérő szocialisták egykori miniszterelnök-jelöltjére, aki 2002 tavaszán a jóléti rendszerváltás hamis ígéretével nyerte meg – épphogy – a választást?
S bár az akkori szocialista vezetők azt hazudták, hogy a távozó Orbán-kormány „üres államkincstárt” hagyott a Medgyessy-kormányra, az az első száz napban a „semmiből” háromszázmilliárd forintot osztott szét közérzetjavító célokra, köztük az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelésre és a nyugdíjasok egyszeri, tizenkilencezer forintos pótlékára. A tényleg álomszerű osztogatást azonban hamarosan az MSZP–SZDSZ-koalíció kijózanító fosztogatása követte, s Medgyessy már 2003. augusztus 19-én a Hősök terén szónokolva elszólta magát, hogy a „hagyományos jóléti államok kora lejárt”. Az MSZP egyik vezetője pedig elárulta, hogy az történt, „mintha átadtunk volna a társadalomnak egy csokor virágot, amelyet most szépen, szálanként szedegetünk vissza”. Most miért tennének másként?
Aztán jött a Medgyessyt – az SZDSZ-es barátai kis segítségével – megpuccsoló Gyurcsány, aki nagyon is profi szintre emelte a kormányzati túlköltekezést, a szocialista-liberális elit (valamint parazita klientúrája) vagyonosodását és a társadalmat sújtó megszorításokat „trükkök százaival” mixelő, az államot, az önkormányzatokat és a lakosságot végletesen – majdnem végzetesen – eladósító, az országot a csőd szélére juttató, a külföldi hitelezőknek és spekulánsoknak kiszolgáltató baloldali politikát. A DK elnöke maga vallotta be a hazugsággal, csalással, a katasztrofális államháztartási adatok eltitkolásával megnyert 2006-os választás után hírhedt őszödi beszédében: „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.” Akkor most miért lenne igaz?
Ezzel szemben áll a Fidesz–KDNP hétéves, egészét tekintve sikeres kormányzása, amely hitelesíti a jövő évi költségvetésbe foglalt, régóta nem tapasztalt kedvező gazdasági és jóléti előirányzatokat. A gazdasági felzárkózás és a társadalmi felemelkedés történelmi esélye – az ezredfordulót követő majd évtizedes kisiklás után – megint reálissá vált. Persze csak akkor, ha az ország 2018 tavasza után is tartja a jó irányt.