Szellemi honvédelem

A CÖF égisze alatt szerveződött mozgalom, amelyet Szabó Zoltán szavával szellemi honvédelemnek neveztünk el, olyan emberekből áll, akik napi kenyérkereső munkájuk mellett életük szerves részének tekintik a haza sorsával való foglalkozást. Nem tudnak és nem is akarnak közömbösek maradni a köz ügyei iránt, ezért nemcsak figyelemmel kísérik, de alakítják is a folyamatokat véleményükkel és javaslataikkal. Egy sajátos tudásbázis jött így létre, amely folyamatosan gyarapszik, új problémafelvetésekkel és a megszokottól eltérő megközelítési módokkal gazdagítva az elmúlt huszonöt év pártok uralta politikai kultúráját. A CÖF–CÖKA és a szellemi honvédelem révén az elmúlt két évben már sikerült lerakni egy viszonylag új diszciplína, a civilitika alapjait. A napjainkban a témában szerveződő szimpóziumok már az eddigi tapasztalatok rendszerezését és hosszú távú elméleti megalapozását szolgálják.

A szellemi honvédő munka talán soha nem volt fontosabb, mint most, amikor a nemzet szuverenitása, identitásának megőrzése mellett elkötelezett emberek és közösségeik azokkal az erőkkel néznek szembe, amelyek az Európai Uniót nyilvánvalóan a népek olvasztókohójává kívánják átalakítani. Tudjuk, hogy van erő, amely megakadályozza a föderatív uniós elképzelések mindenáron történő keresztülvitelét, de ezt az erőt egész Európa számára nyilvánvalóvá kell tenni, föl kell mutatni.

Hazánkban is evidencia a két tábor szakadatlan ellentéte és elkeseredett küzdelme, de valójában világméretekben zajlik az ideológiai csata, helyi fegyveres konfliktusokkal fűszerezve. A tét nem kisebb, mint hogy a globalizáció eszméje és ellenállást nem tűrő gazdasági-politikai gépezete képes lesz-e legyőzni az önálló nemzetek Európájának karakteres, szubszidiaritásra épülő rendszerét.

A csapatok mindkét oldalon felsorakoztak. Most már a túlélés, a „ki kit győz le?” a kérdés. Ha nehéz is, ideje tudomásul vennünk, hogy a kiegyezés immár lehetetlen.

A szuperbirodalom hadseregének központi erejét a pénz, a fegyverek, és a neoliberális média támogatásával működő, liberálfasizmusra hajló pártok alkotják.

Ezzel szemben a klasszikus demokrácia hívei az emberekre, az egyre tisztábban látó, a nagy médiaálomból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak, a „józan paraszti ész”-re, vagyis a nép erejére.
Európa döntés előtt áll, amelyhez egy nem kis horderejű egyenletet kell megoldania. Azok a lépések, amelyeket az egyenlet innenső oldalán, vagyis most, a következő hetekben-hónapokban és években teszünk, visszavonhatatlanul meghatározzák az egyenlet túloldalát, ahol eldől, vajon gyermekeink és unokáink életében egyáltalán megőrizhető lesz-e még a nemzeti önrendelkezés és a szuverén magyar államiság.

A lélektelen, a pénz mindenhatóságára alapozott szuperhatalmi törekvések elsöprő gazdasági erejükkel ezzel az alapvető emberi, közösségi és nemzeti igénnyel szemben állnak. Csakhogy a legerősebb birodalmak is összedőlnek, és vesztüket mindig az okozza, ha elhiszik magukról, hogy számukra nincs határ, és a nagyhatalmi cél bármely eszközt szentesít.

A világ nagyot változott, a médiauralom és az információs hatalom birtokában a csúcsoligarchák túllőttek a célon. A politika és a tudat manipulátorai az eddigi, öröknek hitt siker ellenére előbb-utóbb szembesülnek majd a kudarccal. Rájönnek, hogy kódjaikat megfejtettük, és álnok céljaik önmagukat leplezik le.
A legutóbb átírt kódrendszer szerint ha már fegyverrel nem sikerült a „demokráciát” más kontinensekre exportálni, akkor a szegénység és a helyi háborúk elől menekülő embermilliókat kell csapdába csalni.
A csapda maga Európa, amelynek téveszmés vezetői a jelek szerint elhiszik, hogy gyorsan és békésen át lehet írni a bevándorlók tudatát, ugyanúgy, mint gyökeresen eltérő közegben kialakult kultúrájukat. Holott a siker több, mint kétséges. Egy iszlámosított kontinens őslakossága az új honfoglalókkal szemben gyors ütemben fogja elveszteni a valaha a keresztény kultúrából eredő, de már jó ideje gyengülő civilizációs erőfölényét.

Az Európa szervezetébe került idegen testek két fronton támadnak. Miközben az arab világban tovább folynak a háborúk, új ideológiai és fegyveres összecsapások kezdődnek kontinensünk belsejében. Az Európai Unió jelenlegi vezetése térdre ereszkedett, és azóta folyamatosan térden áll a világcsendőrség szerepét betöltő Amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági befolyása előtt. Washington pedig ugyanúgy, ahogy az arab világban, most Európában jár el az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata szerint.

A nemzetállamokon belül közben megkezdődhet, illetve folytatódhat a „párhuzamos társadalmak” kiépülése, aminek következő lépéseként a bevándorlók túlmozgásos vitalitása előbb-utóbb autonómiatörekvésekhez vezet majd.

Az unió vezetői az illegális bevándorlás hasznairól beszélnek, és ezzel a népvándorlás jelenségét a legújabb kori rabszolgaság ködösített fogalomrendszerébe próbálják helyezni. Amint az első, több nemzedékkel ezelőtti bevándorlók Nyugat-Európába áramlása idején, most is azt gondolják, hogy az új „rabszolgák” majd elvégeznek minden olyan munkát, amellyel a szociális segélyből élő euró­paiak már nem szeretik bepiszkolni a kezüket.

Csakhogy ez a gondolkodás ezúttal alapjaiban téves. A mai migráns felkészülve érkezik, és azonnal nehezményezi, hogy kizsákmányolják. „Ismeri a jogait”, és nem tűri, hogy német, francia vagy éppen svéd szomszédai kevesebb munkával jobban éljenek nála. A migránsok számának növekedésével a munkavállalói öntudat is fölcsap, a munkahelyeken feltehetőleg szaporodnak majd a szakszervezeti tiltakozások, az utcán pedig a garázdaság, gyújtogatás, erőszak és kődobálás formáját ölti majd az elégedetlenség. Akár tetszik, akár nem, a védőfalakat most azonnal, a huszonnegyedik órában kell felállítani. Közös uniós elhatározással meg kell védeni a schengeni külső határokat és a dublini egyezményt.

A magyarországi szellemi honvédők is ezen munkálkodnak. Egy közösség erejét, akár párt, akár civilszervezet, az dönti el, hogy hány embert tudhat maga mögött őszinte meggyőződés alapján. A CÖF–CÖKA ma a Kárpát-medence legnagyobb civilszervezete. Ezt a megtisztelő pozíciót csakis a polgárok akaratából lehet elfoglalni, és csak addig, amíg a polgárok is így gondolják. A Békemenet százezreinek kiállása a magyar kormány szuverenitást védő politikája mellett megcáfolhatatlan tény volt, amelyet az
Európai Unió vezetői és baloldali pártjai is kénytelenek voltak tudomásul venni. Olyan védekező erődemonstráció történt Budapesten, amelyen kicsorbult minden pártideológiai fegyver, és amelyen elbukott a neoliberális ellenzék Brüsszelből támogatott, a hatalom visszaszerzésre irányuló, nemzetáruló puccskísérlete.

A CÖF–CÖKA kétirányú információrendszert működtet. Adó- és vevőállomással is rendelkezik. Szerintünk a helyes információkezelés alapvető szabálya, hogy először a bejövő információt kell fogadni és feldolgozni, majd annak eredményeként sugározni kifelé a közös véleményt. Így lehetünk a nemzeti haladó konzervativizmus – jelenleg és már hosszú ideje többségben lévő – támogatóinak szócsöve.

A magyarországi baloldali ellenzék ezzel szemben a kommunista hazugságvilág ártó örökségét viszi tovább. Azonban ebben a politikai szótárban is akad néhány gyöngyszem. A „huncut” hruscsovi mondás megérne egy értő elemzést. Nyikita Szergejevics egyszer azt találta mondani: „A politikusok mindenütt egyformák, ígérnek neked új hidat, még ott is, ahol nincs folyó.” A baloldali civil emberek érzelmeire apelláló bábfigurák, miután eltapsolták a nemzeti vagyon nagy részét, most a kormány és a nép erőfeszítései révén javuló költségvetésből osztogatva kívánják szavazati bázisukat megerősíteni. Elképesztően rövidlátó, populista pénzügyi ötletekkel próbálnak népszerűvé válni, miközben rég elfelejtették, hogy a nyolcéves kormányzás rabló tetteiért és a költségvetés manipulálásáért még mindig nem kértek bocsánatot
a magyar emberektől.

A másik oldalról, azaz jobbról közelítve viszont örömmel nyugtázhatnánk, hogy a szellemi honvédők által megfogalmazott és a CÖF–CÖKA által a társadalom felé visszasugárzott ötletekhez csatlakozva a Jobbik is – még ha jelentősen megkésve, de a forrást közzétéve – megjeleníti a maga elképzeléseit. Például, amikor elkezdtük szervezni a civil önkénteseket a fizikai határzár munkálatainak segítésére, gyorsan felkapták a kezdeményezésben megbújó, pártjuk javára fordítható lehetőséget.

A tény azonban egyértelmű, a honvédség az elmúlt években csaknem négyezer önkéntes tartalékos katonát képzett ki, akik ma is rendelkezésre állnak. Ehhez képest a két jobbikos országgyűlési képviselő belépési kérelme az önkéntes honvédek táborába csepp a tengerben. A történelem már bizonyította, hogy a haza veszélyeztetettsége esetén „mindnyájunknak el kell menni”.

Látható, hogy időnként az ötletgazda CÖF–CÖKA oldalvizére kerül a Jobbik. Például abban a felvetésben is, miszerint a migráció fő kérdé­seiben az unió minden tagállamában népszavazást kellene kiírni. Páva utcai demonstrációnkon Bayer Zsolt szájából szó szerint elhangzott, amit most a Jobbik csak ismételgetni tud. A CÖF–CÖKA annak is a tudatában van, hogy az uniós jogszabály ebben a tárgykörben áldemokratikus, és nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések sorozatban zsákutcába futnak.

Innovatívnak lenni nem könnyű, és a konstruktivitás sem egyszerű feladat. Örömmel kell fogadnunk, ha a kormány elsőként foglal állást a hazánkat érintő fontos kérdésekben. Ez történt, amikor is az Európai Bizottság által ránk erőltetni kívánt kvótarendszert azonnal elutasította. Ilyen esetben sem szégyen a jó döntés mellett kiállni, azt megerősíteni és hozzá csatlakozni.

Végül le kell szögezni: a pártérdekek fölötti, össznemzeti célokat szolgáló szellemi vetélkedő számunkra nemes verseny, amelyben a részvételt magunkra nézve a győzelem igénye nélkül is kötelezőnek tekintjük.