Széchenyi oltára

„Mi ugyan hisszük és elhitetjük magunkkal, hogy megértettük, hogy követjük őt. Nagy emlékének nyomában egész kultuszt teremtettünk; összejövünk itt is évről évre és kegyelettel áldozunk emlékének. Hirdetjük igazságait, hirdetjük nagy nevét nap nap mellett úton-útfélen – és mit tettünk?! Cselekedtünk, vétkeztünk az ő emléke, az ő tanai, az ő intenciói ellen nap nap mellett úton-útfélen évtizedeken át. (…) A mai nagy időknek kellett elkövetkezniök, hogy észhez kapjunk végre, hogy közeledjünk egymáshoz és evvel Széchenyi Istvánhoz. Hát hol, hát hogy akarunk boldogulást keresni, ha nem itt, önmagunknál és önmagukban?!”

E patetikus gondolatokat száz éve mondta el gróf Ráday Gedeon magyar királyi titkos tanácsos, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét város főispánja a pesti Nemzeti Kaszinóban. Gróf Széchenyi István végrendeletének megfelelően ugyanis az általa 1827-ben alapított kaszinóban 1864-től minden évben a közgyűléshez kapcsolódó ünnepi lakomát rendeztek. Ezek végén a Széchenyi család által elkészíttetett, s a legjobb magyar borral megtöltött ezüst emlékserleget a kaszinó tagjai közösen ürítették a „legnagyobb magyar” emlékezetére. A ceremónia fontos része volt az emlékbeszéd – a felkért szónokok a magyar politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, tudományos élet ismert és elismert szereplői közül kerültek ki. Bár 1916 elején a világháború miatt a szokásos Széchenyi-lakoma elmaradt, de a közgyűlés befejezése után Ráday gróf – Tisza István miniszterelnök híve, majd 1921-ben a Bethlen-kormány belügyminisztere – elmondta az emlékbeszédet.

Hosszú szünet után, Széchenyi halálának százötvenedik évfordulóján, 2010-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia újraindította az (egyelőre?) kizárólag szellemi élményt nyújtó Széchenyi-lakomákat. Az első meghívott előadó Freund Tamás Bolyai- és Széchenyi-díjas, 2011-ben nemzetközi Agy-díjjal (az idegtudományi Nobel-díjjal) kitüntetett akadémikus volt, aki a közösségért való áldozatvállalás biológiai és társadalmi meghatározottságról beszélt. Idézte Széchenyi 1826-os naplójában olvasható imáját: „Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat. Töltsd el szívemet angyali tisztaságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránt! Sugalld nekem, mit és hogyan kell kezdenem, hogy egykoron a tőkével, amelyet rám bíztál, elszámolni tudjak. Gondolkodni és dolgozni akarok éjjel-nappal, életem fogytáig.”

A világhírű magyar tudós rámutatott, hogy egy ilyen fohász után lehet igazán felmérni a kontraszt nagyságát, ami Széchenyi lelkisége és a mai – önző és önpusztító – világ eszmét-erkölcsiséget maga alá tipró fájdalmas valósága között feszül. Ezért rá kell döbbennünk, hogy a rossz, romboló folyamatok visszafordításában, az erkölcsi megújulásban csak magunkra számíthatunk. Ezt a társadalmat csak egymásért is tenni képes, önzetlen emberekből lehet újraépíteni; kezdve a családdal, majd a kis közösségekkel, míg el nem jutunk a hazájukért is áldozatokra kész honpolgárokig. Hinnünk kell abban, hogy új idők jönnek, amikor megfér egymás mellett a közösségi és az egyéni érdek, a hazaszeretet és az önmegvalósítás, melyek egymásra pozitívan visszacsatolva válhatnak a legnagyobb erővé...

Az ember végső soron valamilyen mintát utánzó, példát követő lény. Mi, magyarok igazán szerencsések vagyunk, hogy vannak olyan örök példaképeink, akik, mint Széchenyi, éltető eszmévé finomultak. A pénteken megkezdődött Széchenyi-emlékév kiváló lehetőség arra, hogy ne csak idézgessük Széchenyi aranymondásait, hanem „égő oltára” köré gyűlve merítsünk hitet és erőt „a lángész csodáiból” mindennapi küzdelmeinkhez, lelki újjászületésünkhöz.