Vélemény és vita
Százéves üzenet Balassagyarmatról
Sokáig, 2005-ig kellett várni arra, hogy elismerjék a Civitas Fortissima, a legbátrabb város érdemeit. Most már talán szabad őket hősnek tekinteni. Felejtsük el, hogy nem változtathatunk semmin, csak mert „kisemberek” vagyunk
Száz éve egy napra megremegett a világrend, és a térképeik felett pöffeszkedő nagyhatalmi vezetők meghunyászkodtak néhány magyar ember akarata előtt. Nem a szó eredeti értelme szerint vett nagyjaink kényszerítették térdre azokat, akik megnyerték az első világháborút, hanem néhány vasutas, polgár és katona.
A balassagyarmatiak 1919. január 29-én úgy döntöttek, hogy szegezzenek bár rájuk fegyvert saját utcáikon csehek és tótok, ők vagy Magyarországon élnek majd, vagy sehol.
Eredetileg persze szerencsésnek mondhatták volna magukat: a vonalakat úgy rajzolták meg a térképeken, hogy Balassagyarmat még pont nem hullott volna a whiskyk felett, szivarfüstben kitalált Csehszlovákia ölébe, de az itt élők tragédiáját okozhatta volna, hogy vasút vezetett városukba, és a fiatal kisgömböc államok telhetetlen étvággyal akartak mindent kiszakítani az ezeréves Magyarország testéből, különös tekintettel az ipari központokra és a vasutakra. Családok és emberek sorsáról döntött az, hogy egy sínpár egyik vagy másik oldalán éltek.
A meghúzott demarkációs vonalakat is semmibe véve, január közepén Balassagyarmaton is megjelentek a cseh és szlovák katonák, és hamar lecserélték a vasútállomás magyar tábláját, ahogy történt ez akkortájt a Kárpát-medencében több száz hasonló épülettel. A földön fekvőbe bátran rugó román, cseh és szerb katonák „hősiesen” meneteltek előre, és vonultak be sorra azokba a városokba, amelyeket a francia, brit és amerikai vezetők parancsára a magyar katonák kiürítettek előttük.
De Balassagyarmaton elszámolták magukat, és amikor belerúgtak a földön fekvőbe, az felkelt, és olyan maflást adott nekik, hogy nyomban visszaszédültek az Ipoly túlpartjára.
A magyar történelem egyik szégyene és tragédiája, hogy nem gyúltak Balassagyarmathoz, Sopronhoz vagy a Székely Hadosztály hősiességéhez hasonló tüzek százával az országban, hanem Károlyi kormánya feltett kézzel a nagyhatalmakra és az új államok vezetőinek mértékletességére bízta a kifáradt ország sorsát.
Sokáig, 2005-ig kellett várni arra, hogy elismerjék a Civitas Fortissima, a legbátrabb város érdemeit. Most már talán szabad őket hősnek tekinteni. Persze nem köpönyeges, az alsónadrágot kívül hordó „szuperhősöknek”, hanem valódiaknak, akik az igazságtalanságot megelégelve letámasztják a kapát, felhörpintik az utolsó korty fröccsöt, leteszik a tollat, és nem sütik le a szemüket, ha a becsület szava szólítja őket.
Halljuk meg a száz évvel ezelőtti gyarmatiak üzenetét: felejtsük el azt a tévhitet, hogy nem változtathatunk semmin, csak mert „kisemberek” vagyunk. Kellő hazaszeretettel, felelősségtudattal s bátorsággal az Ipoly partjáról is ki lehet mozdítani sarkaiból a világot, és akármeddig elhallatszik, ha kellő határozottsággal mondjuk: nem engedünk a zsarnokságnak.
A balassagyarmatiak 1919. január 29-én úgy döntöttek, hogy szegezzenek bár rájuk fegyvert saját utcáikon csehek és tótok, ők vagy Magyarországon élnek majd, vagy sehol.
Eredetileg persze szerencsésnek mondhatták volna magukat: a vonalakat úgy rajzolták meg a térképeken, hogy Balassagyarmat még pont nem hullott volna a whiskyk felett, szivarfüstben kitalált Csehszlovákia ölébe, de az itt élők tragédiáját okozhatta volna, hogy vasút vezetett városukba, és a fiatal kisgömböc államok telhetetlen étvággyal akartak mindent kiszakítani az ezeréves Magyarország testéből, különös tekintettel az ipari központokra és a vasutakra. Családok és emberek sorsáról döntött az, hogy egy sínpár egyik vagy másik oldalán éltek.
A meghúzott demarkációs vonalakat is semmibe véve, január közepén Balassagyarmaton is megjelentek a cseh és szlovák katonák, és hamar lecserélték a vasútállomás magyar tábláját, ahogy történt ez akkortájt a Kárpát-medencében több száz hasonló épülettel. A földön fekvőbe bátran rugó román, cseh és szerb katonák „hősiesen” meneteltek előre, és vonultak be sorra azokba a városokba, amelyeket a francia, brit és amerikai vezetők parancsára a magyar katonák kiürítettek előttük.
De Balassagyarmaton elszámolták magukat, és amikor belerúgtak a földön fekvőbe, az felkelt, és olyan maflást adott nekik, hogy nyomban visszaszédültek az Ipoly túlpartjára.
A magyar történelem egyik szégyene és tragédiája, hogy nem gyúltak Balassagyarmathoz, Sopronhoz vagy a Székely Hadosztály hősiességéhez hasonló tüzek százával az országban, hanem Károlyi kormánya feltett kézzel a nagyhatalmakra és az új államok vezetőinek mértékletességére bízta a kifáradt ország sorsát.
Sokáig, 2005-ig kellett várni arra, hogy elismerjék a Civitas Fortissima, a legbátrabb város érdemeit. Most már talán szabad őket hősnek tekinteni. Persze nem köpönyeges, az alsónadrágot kívül hordó „szuperhősöknek”, hanem valódiaknak, akik az igazságtalanságot megelégelve letámasztják a kapát, felhörpintik az utolsó korty fröccsöt, leteszik a tollat, és nem sütik le a szemüket, ha a becsület szava szólítja őket.
Halljuk meg a száz évvel ezelőtti gyarmatiak üzenetét: felejtsük el azt a tévhitet, hogy nem változtathatunk semmin, csak mert „kisemberek” vagyunk. Kellő hazaszeretettel, felelősségtudattal s bátorsággal az Ipoly partjáról is ki lehet mozdítani sarkaiból a világot, és akármeddig elhallatszik, ha kellő határozottsággal mondjuk: nem engedünk a zsarnokságnak.