Száz év kellett

A most jegyzett másfél évszázados tengerentúli évforduló ürügyén, és az azzal kapcsolatban a magyar sajtóban rendre megjelenő írások is folyamatosan visszaidézik az amerikai polgárháború hamis, de annál tovább fenntartott mítoszát. Nagy szerencse hát, hogy lapunk múlt hétfői számában gyakorlatilag megsemmisítette ezeket a nézeteket Bogár László közgazdász (Rabszolga-felszabadítás, Magyar Hírlap, 2015. április 20.), így én már csak néhány apróbb kiegészítéssel szeretnék élni. Mert ez a küzdelem a bevett és hivatalos történelmi leírásokkal szemben egyáltalán nem a feketék felszabadításáért, azaz bizonyos emberiességi és lelkiismereti okok miatt tört ki.

A konfliktusnak kifejezetten gazdasági gyökere volt, mai szóval élve egy olyan, korabeli vámszabályozás, amely Északon a jövedelmek növekedését, Délen viszont azok csökkenését hozta. Természetesen sokféle következménye – közte gazdasági, pénzügyi, valamint politikai is – lett ennek, és azon sem szabad csodálkozni, hogy Északon voltak olyan rétegek és csoportok, amelyek azonnal felismerték az előállt helyzetben rejlő lehetőségeket. Csaknem négymillió fekete élt ekkor az Egyesült Államokban, amely az említett konfliktus hatására két nagy szövetségi részre, két nagy kvázi államra bomlott.

Gondolhatnánk persze, hogy ilyen megközelítésben gondolatmenetem akár a rabszolgatartók felmentésébe csúszhat. Nem fog. Már csak azért sem, mert nincs elítélendőbb intézmény a rabszolgaságnál, teremtse meg azt bárhol bárki. Megszüntetni sohasem sikerült, a mai Magyarországon is időről időre lecsap a rendőrség olyan családokra, közösségekre, amelyek erővel és kényszerrel rabszolgaként tartanak maguknál és dolgoztatnak embereket. Helyenként úgy nevezik: csicskákat.

Amerikában a közhiedelem szerint a déli államok kifejezetten a rabszolgatartásnak köszönhették gazdasági erejüket. A valóságban azonban itt csak a lakosság tíz százaléka rendelkezett rabszolgákkal, és a tíz százalék felének is csupán öt vagy ennél kevesebb rabszolgája volt. Talán megdöbbentő lehet, de Délen sajátos kapcsolat alakult ki a rabszolgatartó fehérek és a rabszolga feketék között. Egy környezetben éltek, együtt dolgoztak, a házi személyzet is a rabszolgák közül került ki, fehér gyerekeket fekete dada gondozott… Ezt a fajta közelséget Északon egyenesen visszataszítónak tartották. Jellemző, hogy több északi állam is kategorikusan tiltotta törvényeiben a rabszolgatartást, de azt is, hogy a területén feketék telepedjenek le, vagy akár csak ott tartózkodjanak hosszabb ideig.

Nincs itt most hely annak a leírására, hogy Délen milyen képet mutatott a 19. század közepén a rabszolgatartás. Annál mindenesetre sokkal rétegzettebb volt, mint amilyennek általában láttatják. Ennek a rendszernek része volt a kegyetlen megkorbácsolás, de része volt a bérletes gazdálkodás és a régi, merev kategóriák, viszonyrendszerek lassú olvadása, átalakulása is.

Közvetlenül a háború előtt az amerikai kongresszus elfogadott egy határozatot is - a tizenharmadik alkotmánykiegészítő javaslatot -, amely egyértelműen az egyes államok hatáskörébe utalta volna, hogy meddig és hogyan akarják fenntartani a rabszolgatartást. Mire a módosítás teljes ratifikációjára sor kerülhetett volna, kitört a háború. A rabszolgaságot - annak ellenére, hogy voltak a felszámolására szerveződött civil mozgalmak is Amerikában - elsősorban nem a társadalom humanitárius érzései kezdték ki, hanem a gazdálkodásban mutatkozó technológiai fejlesztések, gépesítések. Mellesleg Jefferson Davisszel, a déliek és Abraham Lincolnnal, az északiak elnökével sem voltak elégedettek sajátjaik. Puhának tartották őket, a rabszolgaság kérdésében is.

Davis már a háború előtt is beszélt arról, hogy a rabszolgaságnak rövidesen leáldozik, Lincoln viszont úgy tartotta, képtelen a feketék és a fehérek kultúrája megférni egymás mellett, ezért azt javasolta, hogy telepítsék vissza a feketéket Afrikába vagy valamilyen trópusi területre. Nem értette, hogy az északkeleti nagytőke már várt rájuk mint az ipar leendő ágyútöltelékeire…

A háború kegyetlen és véres volt. Az első olyan összecsapás, amelyről fényképfelvételek készültek. A tudósítások sokkolták az amerikaikat. A déli csapatok sikereire azzal válaszolt Lincoln elnök, hogy 1863-ban hatályba léptette az Előzetes emancipációs kiáltványát, ezzel megszűnt a rabszolgaság. Észak feketékből is szervezett katonai alakulatokat, de ezen ügyködött Dél is, s ha hinni lehet a híreszteléseknek, akkor magyar tisztekre bízták volna a kiképzésüket. De már nem volt idő erre…

A rabszolgaság így vagy úgy, de a háború után még sokáig fennmaradt Amerikában. Egy korabeli fekete szószóló szerint nem volt lényegi különbség a Délen ismert rabszolgaság és az északkeleti fekete munkástömegek „filléres” élete között. Majd száz évet kellett várniuk az Amerikában élő feketéknek arra, hogy jogi értelemben az élet minden területén megszűnjön a megkülönböztetésük. Addig „felszabadítva” is csak másodosztályú polgárok voltak.