Számon tartott adósságok

A piac felső bejáratánál fiatalok kokárdákat osztogattak. Volt, akinek nem kellett, s akadtak, akik elfogadták, de ott helyben nem tűzték ki. Én, mint jámbor nacionalista, rögtön kabátomra biggyesztettem, s eszembe jutottak a régi szép kádári idők, amikor ez néha kockázatos volt. (Volt rendőrroham a nemzeti érzelem kimutatása miatt munkásőrök és ifjúgárdisták segédletével a nyolcvanas években, vagy emlékszem még 1957 kemény márciusára, amikor a nemzeti színek viseléséért könnyen bekísérték és megverték az embert.) Ám most másnap, tizenötödikén sem láttam túl sok kokárdás sétálót. Igaz, az idő korántsem volt tavaszi, és sajnáltam is a visszaváltható üvegek után turkáló kukást. A kukáson kokárda volt, s úgy nézett ki, mint egy frissen felszabadított rabszolga.

Egyáltalán, hogy is állnak honfitársaim a nemzettel? – futott át rajtam. Tudják-e, mi a nacionalizmus, vagy csak azt, hogy ennek vállalásáért Brüsszelben, Strasbourgban és Hágában korholás jár? Grammatikailag egyszerű a dolog, hiszen a náció latinul születést jelent, s megszemélyesítve a születés istennője. S talán neki, Nációnak, a születés termékeny istennőjének köszönhető, hogy a szó egész fogalomhalmazt takar, azaz lehet néptörzs, népfaj, osztály s nemzet is. Az utóbbi, a nemzet értelmezéséből keletkezett a polgári forradalmak idején a modern nemzeteszme, és a nemzet ideológiája, a nacionalizmus. Sok vihart kavart, de ma, a globális világ hívei szerint végső „terméke”, a nemzetállam kezd eladhatatlanná válni a politika piacán. Egy nacionalista nem tudja korrektül „kiszolgálni” az emberiséget. Ha lenne humorérzékük, igazolásul idézhetnék a szovjet marxistákat, miszerint ez a kezdetben haladó nemzeti (és hazafias) ideológia az idők múlásával óhatatlanul reakcióssá válik. (Daganatkeltő, akár a vastagbél vagy a prosztata.) A dolog úgy áll tehát, hogy a 21. század európai nacionalistája negatív figura, filozófiája túlságosan komor, gondolatai elfogultak. Ő a fehér dzsihadista. Pedig csak a nemzetállamba kapaszkodik, hogy a világpiac elképesztő eredményei őt és osztályát, a megroppant középosztályt el ne sodorják.

A francia nemzeteszme spirituális elv volt, s hangsúlyozta a francia ember, a polgár sajátos, történeti egyéniségét. A népi kultúrán és a közös leszármazás tudatán alapuló német nemzetfogalom földhöz ragadtabb volt, de rögtön felfedezte a nemzet politikai határain túl élő testvérei révén a kisebbségi kérdést, amely az asszimilációra építő franciák számára arrogáns kötözködésnek tűnt. Akinek állama van, az uralkodjék benne, ez jelentette a vallásháborúkból átmentett területi elv – aki az úr, azé alattvalói vallása is – modern változatát. Tehát akié az állam, az meghatározhatja állampolgárai nemzeti hovatartozását. Ennek súlyát mi, magyarok Trianon óta a bőrünkön érezzük. S tudjuk, nagy fába vágjuk a fejszénket, ha fellépünk jogainkért, s azt hisszük, hogy nekünk csak a mi hazánk lehet a jó haza, és idegen, mostoha államba ékelve kisebbségként számunkra csak a teljes területi autonómia lehet a szép.

Ki kell mondani, nem mindegy nekünk, hogy az egyesülőben lévő Európa védernyője alatt a magyar kisebbségek száma jobban csökken, mint a pax sovietica, a szovjetek diktálta békerend idején. Magam megdöbbenve látom, hogy az amerikaiak a lengyel-román oroszellenes katonai bástya kiépítésével azt a Versailles utáni hibás francia katonai doktrínát élesztik újjá, amely szerint Románia és Lengyelország együtt elegendő lesz Moszkva sakkban tartásához. (Sztálin 1939-ben az egyikkel, 1940-ben a másikkal számolt le.) Ez az új „cordon sanitaire”, ez az egyszer már törékenynek bizonyult vesztegzár kibővülve Ukrajnával számunkra nem sok jót jelent, s Darwin segítsége nélkül is megállapíthatjuk, hogy bizony ellenséges környezetbe kerülhetünk. Vagy a ruhatáros leány nem éppen romantikus szerepébe.

Ellenséges környezetünk régi örökség. Nem hiába hivatkozik Szekfű Gyula a kiegyezés nemzetiségi problémáit tekintve Léon Bourgeois egy végzetes mondatára: „A magyar életkérdés a legnehezebb európai probléma, csoda, hogy él, de a jövő kétséges a számára.” Az akkor huszonhárom éves francia politikus szájából – aki 1925-ben bekövetkezett haláláig annyi s oly szép érvekkel foglalkozott az európai népek és a társadalmi szolidaritás problémáival – kemény szavak voltak ezek. A Nagy Háború után 1919-ben ő lett a Nemzetek Szövetségének (mi inkább Népszövetségként emlegettük) első elnöke. Wilson amerikai elnököt követően 1920-ban megkapta a Nobel-békedíjat, miközben Isztambul antant megszállás alatt élő lakói Lenint éltették, s azt állították, hogy többet tett egy igazságos békéért, mint Wilson és Bourgeois együttvéve. Hálátlanság volt a törököktől – miután az antant országuk töröklakta részeit is el akarta venni – elégedetlennek és nacionalistának lenni? Ők a nemzeti felszabadító háború vállalása mellett döntöttek. Az Osztrák–Magyar Monarchia pedig – Robert Musil klasszikus megfogalmazása szerint – „nyelvi nehézségek” miatt eltűnt a világtörténelem színpadáról. S hiába vannak jó történészeink, akik kikutatják, mennyi kötelezvény őrzi az utódállamok felénk való tartozásait, egy esetben sincs meg a remény, hogy valaha is megfizetik a kisebbségi jogok be nem tartásával felgyülemlett adósságaikat.