Számadás

Mert ha nincs reggeli, ebéd, vacsora, ha nem eszünk és nem iszunk semmit, akkor nagyon könnyen bajba kerülünk. És a felesleges vargabetűket kihagyva már el is érkeztünk a mezőgazdasághoz. Anélkül manapság ugyanis szinte semmi sincs, vagy nem is lenne. Mert rendkívül hasznos támogatni az újabbnál újabb startup cégeket, megenni azokat sem lehet, és olyan applikációt sem lehet letölteni – remélhetőleg nem még, hanem soha –, amelyet aztán majd jóízűen elfogyaszthatnak modern korunk eldigitalizált emberei.

Ez azt is jelenti, hogy a mezőgazdaság az átlagembernek büdös, bár végterméke, az előállított áru, ahogy halad a tányér felé, úgy lesz egyre szebb, ínycsiklandóbb, gondoljunk csak egy szép guriga sajtra, egy pár kolbászra, egy Dubarry-szeletre vagy csak egy mosolygós almára, illetve mindenki arra, amit szeret. Vagy faszénen grillezett fiatal szarvas combjára erdei gombákkal, füstölt mangalicaszalonnával és enyhén sózott kecsegére és langusztinóra savanyított medvehagymaterméssel és barna vajjal, hogy ezzel is lerójuk tiszteletünket a Budapesten rendezett idei Bocuse d’Or Europe magyar nyertese előtt. És a magyar mezőgazdaság előtt, mert ezek az alapanyagok is onnan kerültek elő, és elrepültek egészen a világhírig, és sokan rengeteget fizetnek azért, hogy megkóstolhassák őket.

Ezek után tekintsük át a némileg szárazabb adatokat, amelyek szerint, ahogy arról Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter is beszámolt, 2016 első háromnegyed évében a magyar mezőgazdaság bruttó hozzáadott értékének volumene 17,9 százalékkal nőtt, ennek köszönhetően 0,6 százalékponttal járult hozzá a 2,1 százalékos GDP-növekedéshez. Így meghaladta például az autógyártást, a gyógyszeripart, az élelmiszeripart és az elektronikai ipart is magába foglaló feldolgozóipar 0,2 százalékpontos értékét is. És tették ezt jellemzően kis családi gazdaságok, a kevés nagy mellett, tipikus esetét vázolva annak, hogy traktorral is meg lehet előzni a luxusautó-márkákat is. És tették ezt a termelők úgy, hogy a felvásárlási árakkal állandóan játszik, manipulál a piac. Gondoljunk csak a gabonatőzsdére, az évtizedek óta hullámzó sertésfelvásárlási árakra, a sok – gyakran kétes minőségű – importra, amely a hazai árakat mindig lenyomja. A miniszter arról is beszélt, hogy az ágazat exportteljesítménye nyolcmilliárd euró körül van, s ez várhatóan növekszik majd, ha a mezőgazdasági árak emelkednek. Hangsúlyozta, hogy ezt az exportbevételi szintet a magyar mezőgazdaság úgy teljesíti, hogy az árak évek óta csökkennek.

És gondoljunk arra is, hogy a mezőgazdaság is kiveszi részét a rezsicsökkentésből, egészen pontosan lassan egy éve öt százalék a sertéshús áfája, január elsejétől pedig ugyanakkora szintre esik a friss tejet, a tojást és a baromfihúst terhelő általános forgalmi adó mértéke is, ami szintén több tízmilliárd forintos megtakarítást jelent a családoknak, s mellette fehéríti az ágazatot. Beszámolójában a miniszter ehhez azt is hozzátette, hogy a tárcánál további áfacsökkentéseken is dolgoznak, ezen a területen lényegében valamennyi eddig kimaradt belföldi élelmiszer szóba jöhet. Azaz ha a kereskedők nem nyelik le a különbséget, még olcsóbban juthatunk hozzá jó minőségű hazai élelmiszerhez. Ezt a kifejezést érdemes ízlelgetni, hogy miért, arra csak két példa. Skóciában volt szerencsém kint termett cseresznyét kóstolni: mérete egy izmosabb borsóé, íze, az meg legyen mondjuk éretlen egres. Svájcban büszkén kínált, kint termelt bort is ittam, de az meg nem is a guggolós, hanem egyenesen a lapulós kategóriába tartozott. Nos, ha ezek után ismét találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy jó minőségű hazai élelmiszer, azonnal fusson össze szánkban a nyál.

És tényleg örüljünk neki. Főleg, amíg van. A mostani madárinfluenza ugyanis például megtizedeli a kacsaállományt, ezért most a bőrös háj már drágább, mint a pecsenyekacsa. Friss hír, hogyha így folytatódik a halászat, akkor 2040 környékére kiesszük a tengereket. Miközben egy csomó élelmiszert kidobunk a szemétbe, ami egy számomra kedves agrárius szerint azért van – ezt lassan írom, hogy mindenki megértse –, mert még mindig nagyon olcsó. Ha drágább lenne, vagy talán még pontosabban, ha a valódi értéke szerint kellene megfizetni, akkor nem dobnánk ki ennyit. Akármennyire is fáj, tekintsünk most Nyugatra. Ott nem egy kiló karajt vesznek, hanem annyi szeletet, ahányat megesznek. És ott nemcsak a karaj-, de általában a húsárak is jóval magasabbak az itthoninál.

Tartsuk számon emellett azt is, hogy a fejlődés sem kerülte el a mezőgazdaságot, s vannak olyan technológiák, amelyek műholdas segítséggel és kétcentis hibahatárral dolgozva segítik a gazdákat a földművelésben, úgy, hogy a traktor magától végzi a munkát. Azt is rögzítsük, hogy amíg nagyüzemben egy csirkét húsz éve még negyvenkét nap alatt „állítottak elő”, addig ma harminchat nap alatt, és mindezek mellé tegyük oda, hogy léteznek olyan permetezőrendszerek, amelyek nem az egész táblát borítják be rovarölő szerrel, hanem csak a kukoricacső végére spriccelnek minimális mennyiséget, ha az optikai jelzőrendszerük ott fertőzést, kártételt tapasztal.

Így tekintsünk tányérunkra és a mezőgazdaság teljesítményére. Ha pedig nem menne, akkor gondoljunk Mátyás király gömöri történetére: a király megkapáltatta az urakat, hogy tudják, mennyi veríték tapad egy pohár borhoz.