„Szájbefogó, szalámizó”

Fontos szempont számukra, hogy milyen légkörben gyógyítanak, konkrét elképzelésem azonban nem volt arról, pontosan mit is értenek ez alatt. Idáig.

„Nincs még egy ilyen ország! Hát ez biztos! Nincs még egy ilyen elembertelenedett, kisemmiző, vezetésében megalkuvó, saját érdekeit néző hazug ország!” – az idézet Sándor Mária blogjáról származik, a november 5-i, Magyar betegek és nővérek: Don’t worry, be happy című bejegyzéséből. Amikor a nyilatkozatait kerestem a világhálón, hajtott a kíváncsiság, hogy vajon az év felét végigtüntető fekete ruhás nővérnél hogyan ülepedett le, hogy szeptembertől érezhetően magasabb fizetések érkeznek az ápolók és az orvosok számlájára. Hát megtudtam. „Kisemmizték.” Mégpedig azzal, hogy az egészségügyi szakdolgozók idei átlagos béremelése 26,5 százalék, 2019-re pedig hatvanöt százalék lesz. Mert micsoda „megalázó” dolog lehet, hogy egy harminc-harmincegy éves szakápoló alapbére az ősztől harmincöt, a béremelési program végére 88 618 ezer forinttal 228 650 forintra emelkedik. Abba pedig egyenesen rossz belegondolni is, hogy egy körülbelül tizenhat éve foglalkoztatott aneszteziológiai szakasszisztens mennyire kizsigerelve érezheti magát, akinek alapfizetése szeptembertől negyvenhétezer forinttal emelkedett.

Tovább böngészve a blogot, olyan fontos gondolatokra bukkantam, hogy van egy ország (gondolom, itt Magyarországra céloz), ahol „meghatározzák ünnepeidet és ünnepnapjaidat” (hol nem?), ahol „az oktatást korlátok közé akarják szorítani, az oktatót be akarják szabályozni” (szerintem itt a Nemzeti alaptantervre gondol).

Nem véletlen, hogy éppen az oktatást említi. Április 15-én ugyanis pedagógusdemonstrációt tartottak, ahol a fekete ruhás nővér azzal revolverezte kollégáit, hogy csatlakozzanak ők is a tüntetéshez, különben visszavonul a közéleti szerepléstől. Persze, ahogyan arra számítani lehetett, az általa démonizált kórházigazgatók a legtöbb egészségügyi dolgozót „megfélemlítették, így azok nem tudtak részt venni a tiltakozáson”. Ennek ellenére Sándor Mária nem vonult vissza, pedig lássuk be, az általa szabott feltételek nem teljesültek.

Természetesen nem lehet kötelezni arra, hogy elismerjen bármilyen eredményt – holott a fizetésemelésekért ebben az évben már sokszor körbeénekelte a Kossuth teret. Az azonban elvárható lenne tőle, hogy ne nevezze Cser Ágnes szakszervezeti vezetőt gúnyosan „megváltónak” , és ne állítson olyan blődségeket, hogy a változást „mi harcoltuk ki az utcán”, a kamarák és a szakszervezet igazából „csak aláírtak”. Egy kőkemény, egy éven át tartó alkudozási folyamatról beszélünk, aminek a szakdolgozói fizetések emelkedése mellett eredménye a szakorvosok kétlépcsős, több mint kétszázezer forintos fizetésemelése, a rezidensek jövő évi alapbéremelése, és hátravan még az kollektív szerződés többi pontjának rendezése és a kórházakban dolgozó, de nem egészségügyi végzettségű kollégák fizetésemelésének kérdése. A fekete ruhás nővér mély meggyőződése, hogy ezt ők érték el Pukli Istvánnal kézen fogva a kockás inges énekelgetéssel.

Amikor napjainkban bárki azt állítja, hogy nem történt előrelépés az egészségügyben, az vagy szándékosan ferdít vagy szörnyen tudatlan. Csak ebben az évben a kórházak, ahogy tavaly, az idén is megkapják a konszolidációt, ami összesen hetvenmilliárd forint, és beletartozik az úgynevezett gyógyító-megelőző kassza tízmilliárdos megtámogatása is, vagyis, ennyivel több pénz jut eszközbeszerzésre és várólista-csökkentésre. A béremelésekre idén majdnem húsz-, jövőre nyolcvanmilliárd forint jut. Sikerült megállapodni az alapellátás kérdésében is, oda ebben az évben tíz- plusz négymilliárd forint többlet került, amit a szakmai szervezetek is érezhető változásként értékeltek. Ezek nem kis összegek, s ahogy az OECD-statisztikák is jelzik, az elmúlt években a GDP másfél százalékának megfelelő forrásbővülés zajlott az ágazatban.

Igaz lehet, hogy ezek az emelések a Nyugat-Európában elhelyezkedett főállású orvosokat és ápolókat nem késztetik arra, hogy azonnal hazaköltözzenek, de a magyar egyetemekről frissen kilépőket már meggyőzhetik arról, hogy ne német, angol vagy svéd kórházakban keressenek állást.

Érthető az is, hogy az orvosok és ápolók jobb légkörről ábrándoznak. A tavasszal még tiltakozó, most szobáik sötét sarkaiba visszaszorult szemellenzős blogolók pedig a fentebb felsoroltakat „a kormány megosztó és minimális szájbefogó, szalámizó béremelésének” nevezik. Minden szakmai érvüket csokorba szedve, folyamatosan azt sulykolják, hogy aki itt a „rendszer ellen” szólni mer, azt „kinyírják, kisemmizik, ellehetetlenítik”. Rengeteg megoldásra váró probléma van még az egészségügyben, de fontos és a kezdeti nagy lépések már megtörténtek. Az egészségügyben dolgozók egyértelmű segítséget kaptak, a hiba pedig nem mindig a „rendszerben” keresendő.