Vélemény és vita
Szagló ellenzék
A magukat haladónak valló balliberális csoportocskák sorozatos politikai vereségei különös, most bontakozó, mondhatnánk azt is, bimbózni kezdő új szövetkezési szerkezet felé mutatnak
Egyre nagyobb felhőkben terjed a büdösség a mai magyar ellenzék körül. Egészen pontosan körülhatárolható bűzfajtákról lesz lentebb szó, így akinek kényes az orra, ne is olvasson tovább. Előre összefoglalva a lényeget, a baloldali és a jobboldali büdös valami elképesztően penetráns eleggyé alakult. Nézzük az előzményeket.
A szegedi Reök-palotában 2012-ben haladó szellemű képzőművészeti kiállítás nyílt. Ennek azóta is sokat emlegetett darabja Győrffy László úgynevezett installációja, amelynek címe: Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben. Hét évvel ezelőtt – az akkor még a maitól jelentősen eltérő nézeteket képviselő Jobbik – vizsgálatot követelt ebben az ügyben, mert szerintük vallásgyalázás történt közpénzen. A korabeli sajtót idézzük a felvilágosult alkotó rendkívül sötét művének bemutatására: „Tizenkét tányér egy büféasztalon, a tányérokon élethű (mű)szar, az asztal közepén egy csonkolt kézfej tenyérrel felfelé, ami a művész bal kezéről készült öntvény.” Nem csak az akkor még radikálisan és jobboldali Jobbik, hanem az egyházak is tiltakoztak a különös műalkotás ellen. A szegedi dóm plébánosa például azt mondta: „Az installáció olyan szintet képvisel, ahol meg kell gondolni, hogy a másik ember hitének tisztelete mennyire sérül.” A reformátusok kerek-perec kijelentették, hogy ez az idézőjeles mű túlmegy már egy bizonyos határon, nemcsak a kereszténységet, a keresztény és a keresztyén emberek millióit sérti, hanem a pászkavacsora és a teremtés okán a több ezer éves zsidó hagyományt is.
Győrffy képzőművész mindezekre válaszul ismertette művészi hitvallását, miszerint a képzőművészet mesterséges konstrukció: a műveket a saját intézményrendszere legitimálhatja – művészek, művészettörténészek, kurátorok, galériások és gyűjtők – nem pedig politikusok vagy egyházi méltóságok. Röviden, a civileknek, a közönségnek kuss. Ettől függetlenül mindenkinek joga van elutasítani egy művet vagy egy-egy művész látásmódját. Az installációeszkábáló Győrffy a botrányt mégis politikai síkra csúsztatja, amikor azt mondja: „Ez a végtelenül polarizálódott idiotikusan redukáló kultúrpolitikai magatartás, amely két erővonal (baloldali/liberális, nemzeti/konzervatív) mentén határoz meg bármilyen művészi megnyilvánulást, kiszorít mindenféle diszkurzív hangot vagy ideológiáktól mentes szándékot, miközben fenyegető módon a művészet kanonizáló rendszerét mintha a politika gyakorlatával akarná helyettesíteni.” Amúgy a művész arról is beszél, hogy tulajdonképpen hálás a botrányért, mert az reklámot csinált alkotásának. A tányérra tett fekáliának, amiről még politikai indíttatásból sem szabad vitatkozni. Diszkurzív hangon. Ami szar, az szar.
A baloldali Botka László vezette Szegeden nincs mit csodálkozni ezen az ürülékközpontú, rettentően toleráns magatartáson. A balliberális világképben mindennek és mindenkinek helye van, aki az egészséges, teremtő-építő élet helyett a legkülönfélébb perverziókat hirdeti. Az eset egyik későbbi mellékszálaként minősíthető, hogy Szeged néhány évvel később szívesen adott volna helyet az országon átgázoló migránshorda utóvédcsapatainak. Ezt a szándékot Botka polgármester és az Európai Unió szélsőségesen bevándorláspárti vezetőinek többszöri találkozója is megerősíteni látszott. A haladó szellemű, felvilágosult művészek és értelmiségiek legnagyobb sajnálatára mégsem következett be az a minden elemében világlátásuk teljességét tükröző akció, ami Budapesten a Keleti pályaudvar környékén olyan tisztán megmutatkozott. Az illegális migránsok nem mű-, hanem valódi installációkkal borították be a tereket. Vagyis ürülékükkel bőségesen ellátták a főváros közönségét.
Lett is nagy büdös ott. Szegeden a tányérra rakott művégterméktől a kiállítóteremben nem volt büdös. Ám az intézmény (Reök) igazgatóját, bizonyos Bátyai Edinát leváltották. A hölgyet ez nem billentette ki egyensúlyából, a 2014-es parlamenti választásokon az MSZP színeiben indult a képviselőségért.
Azt most, már csak önvédelmi okokból is, hagyjuk, hogy vajon milyen vélelmezett lelki sérülések vezethetnek a koprofágiának vagy scatofágiának nevezett súlyos, az elmegyógyászat tárgykörébe tartozó betegség dicsőítéséhez. A közvélekedés és a konzervatív gondolatrendszer súlyosan szélsőséges perverziónak minősíti.
A magukat haladónak valló balliberális csoportocskák sorozatos politikai vereségei különös, most bontakozó, mondhatnánk azt is, bimbózni kezdő új szövetkezési szerkezet felé mutatnak. A szélsőbal bevenné a buliba a korábban folyamatosan köpködött Jobbikot is. Az utóbbi viccpárt több képviselője is behatóan foglalkozott új barátaik kedvenc témájával, a büdössel. A zsidólistázás mellett leginkább a cigányok álltak érdeklődésük középpontjában. A párt szóvivője, a disznószemű Jakab Péter felindultan szónokolt arról, hogy mit várunk azoktól, akik a szobájuk közepére piszkítanak. Helyben vagyunk. Fekália, ürülék, fécesz. Mindezt a hangos és ostoba Jakab egyértelműen a cigányokkal hozza összefüggésbe. Több százezer magyar cigányembert vérig sértve, hiszen aki egy cseppet is ismeri a cigány néprajzot, jól tudhatja, hogy többségük mindig is nagyon erősen ügyelt tisztaságára. Némely szélsőséges esettől eltekintve éppen a cigányok voltak azok, akik soha nem csináltak volna oda a szoba közepére. Hát, hogy meri ez az erőszakos nyikhaj telekiabálni ezzel a váddal az országot? Teheti, mert nagyeszű párttársai ennél különbekkel is előállnak. A Szávay nevű azzal büszkélkedik, hogy lecsapta a büdös, kampós orrú nőt, igaz, a hölgy nácibűzt érzett. Gyöngyösi képviselő zsidólistázik, de volt köztük zsidóemlékcipőbe köpködő figura is. A büdösözők összejöttek. Kéz a kézben nácizzák a Soros–Juncker-plakátok miatt a kormányt. Lehet, arra készülnek, hogy közösen, 1256 fős gigatüntetésükön nácibűzt skandáljanak.
Csak azt magyarázná már el valaki, hogy mitől náci egy olyan plakát, amelyen az amerikai spekuláns és az Európai Unió vezetője virít. Mert, ha ezek náci plakátok, akkor minden plakát náci, függetlenül attól, hogy Woody Alent vagy Arnold Schwarzeneggert ábrázolja. Egyébként egyszerű lenne az ügyet megoldani, a politikai korrektség teljesen érthetetlen és követhetetlen szabályainak megfelelve, minden plakátot be kell tiltani az egész világon. No plakát, no problem.
A szegedi Reök-palotában 2012-ben haladó szellemű képzőművészeti kiállítás nyílt. Ennek azóta is sokat emlegetett darabja Győrffy László úgynevezett installációja, amelynek címe: Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben. Hét évvel ezelőtt – az akkor még a maitól jelentősen eltérő nézeteket képviselő Jobbik – vizsgálatot követelt ebben az ügyben, mert szerintük vallásgyalázás történt közpénzen. A korabeli sajtót idézzük a felvilágosult alkotó rendkívül sötét művének bemutatására: „Tizenkét tányér egy büféasztalon, a tányérokon élethű (mű)szar, az asztal közepén egy csonkolt kézfej tenyérrel felfelé, ami a művész bal kezéről készült öntvény.” Nem csak az akkor még radikálisan és jobboldali Jobbik, hanem az egyházak is tiltakoztak a különös műalkotás ellen. A szegedi dóm plébánosa például azt mondta: „Az installáció olyan szintet képvisel, ahol meg kell gondolni, hogy a másik ember hitének tisztelete mennyire sérül.” A reformátusok kerek-perec kijelentették, hogy ez az idézőjeles mű túlmegy már egy bizonyos határon, nemcsak a kereszténységet, a keresztény és a keresztyén emberek millióit sérti, hanem a pászkavacsora és a teremtés okán a több ezer éves zsidó hagyományt is.
Győrffy képzőművész mindezekre válaszul ismertette művészi hitvallását, miszerint a képzőművészet mesterséges konstrukció: a műveket a saját intézményrendszere legitimálhatja – művészek, művészettörténészek, kurátorok, galériások és gyűjtők – nem pedig politikusok vagy egyházi méltóságok. Röviden, a civileknek, a közönségnek kuss. Ettől függetlenül mindenkinek joga van elutasítani egy művet vagy egy-egy művész látásmódját. Az installációeszkábáló Győrffy a botrányt mégis politikai síkra csúsztatja, amikor azt mondja: „Ez a végtelenül polarizálódott idiotikusan redukáló kultúrpolitikai magatartás, amely két erővonal (baloldali/liberális, nemzeti/konzervatív) mentén határoz meg bármilyen művészi megnyilvánulást, kiszorít mindenféle diszkurzív hangot vagy ideológiáktól mentes szándékot, miközben fenyegető módon a művészet kanonizáló rendszerét mintha a politika gyakorlatával akarná helyettesíteni.” Amúgy a művész arról is beszél, hogy tulajdonképpen hálás a botrányért, mert az reklámot csinált alkotásának. A tányérra tett fekáliának, amiről még politikai indíttatásból sem szabad vitatkozni. Diszkurzív hangon. Ami szar, az szar.
A baloldali Botka László vezette Szegeden nincs mit csodálkozni ezen az ürülékközpontú, rettentően toleráns magatartáson. A balliberális világképben mindennek és mindenkinek helye van, aki az egészséges, teremtő-építő élet helyett a legkülönfélébb perverziókat hirdeti. Az eset egyik későbbi mellékszálaként minősíthető, hogy Szeged néhány évvel később szívesen adott volna helyet az országon átgázoló migránshorda utóvédcsapatainak. Ezt a szándékot Botka polgármester és az Európai Unió szélsőségesen bevándorláspárti vezetőinek többszöri találkozója is megerősíteni látszott. A haladó szellemű, felvilágosult művészek és értelmiségiek legnagyobb sajnálatára mégsem következett be az a minden elemében világlátásuk teljességét tükröző akció, ami Budapesten a Keleti pályaudvar környékén olyan tisztán megmutatkozott. Az illegális migránsok nem mű-, hanem valódi installációkkal borították be a tereket. Vagyis ürülékükkel bőségesen ellátták a főváros közönségét.
Lett is nagy büdös ott. Szegeden a tányérra rakott művégterméktől a kiállítóteremben nem volt büdös. Ám az intézmény (Reök) igazgatóját, bizonyos Bátyai Edinát leváltották. A hölgyet ez nem billentette ki egyensúlyából, a 2014-es parlamenti választásokon az MSZP színeiben indult a képviselőségért.
Azt most, már csak önvédelmi okokból is, hagyjuk, hogy vajon milyen vélelmezett lelki sérülések vezethetnek a koprofágiának vagy scatofágiának nevezett súlyos, az elmegyógyászat tárgykörébe tartozó betegség dicsőítéséhez. A közvélekedés és a konzervatív gondolatrendszer súlyosan szélsőséges perverziónak minősíti.
A magukat haladónak valló balliberális csoportocskák sorozatos politikai vereségei különös, most bontakozó, mondhatnánk azt is, bimbózni kezdő új szövetkezési szerkezet felé mutatnak. A szélsőbal bevenné a buliba a korábban folyamatosan köpködött Jobbikot is. Az utóbbi viccpárt több képviselője is behatóan foglalkozott új barátaik kedvenc témájával, a büdössel. A zsidólistázás mellett leginkább a cigányok álltak érdeklődésük középpontjában. A párt szóvivője, a disznószemű Jakab Péter felindultan szónokolt arról, hogy mit várunk azoktól, akik a szobájuk közepére piszkítanak. Helyben vagyunk. Fekália, ürülék, fécesz. Mindezt a hangos és ostoba Jakab egyértelműen a cigányokkal hozza összefüggésbe. Több százezer magyar cigányembert vérig sértve, hiszen aki egy cseppet is ismeri a cigány néprajzot, jól tudhatja, hogy többségük mindig is nagyon erősen ügyelt tisztaságára. Némely szélsőséges esettől eltekintve éppen a cigányok voltak azok, akik soha nem csináltak volna oda a szoba közepére. Hát, hogy meri ez az erőszakos nyikhaj telekiabálni ezzel a váddal az országot? Teheti, mert nagyeszű párttársai ennél különbekkel is előállnak. A Szávay nevű azzal büszkélkedik, hogy lecsapta a büdös, kampós orrú nőt, igaz, a hölgy nácibűzt érzett. Gyöngyösi képviselő zsidólistázik, de volt köztük zsidóemlékcipőbe köpködő figura is. A büdösözők összejöttek. Kéz a kézben nácizzák a Soros–Juncker-plakátok miatt a kormányt. Lehet, arra készülnek, hogy közösen, 1256 fős gigatüntetésükön nácibűzt skandáljanak.
Csak azt magyarázná már el valaki, hogy mitől náci egy olyan plakát, amelyen az amerikai spekuláns és az Európai Unió vezetője virít. Mert, ha ezek náci plakátok, akkor minden plakát náci, függetlenül attól, hogy Woody Alent vagy Arnold Schwarzeneggert ábrázolja. Egyébként egyszerű lenne az ügyet megoldani, a politikai korrektség teljesen érthetetlen és követhetetlen szabályainak megfelelve, minden plakátot be kell tiltani az egész világon. No plakát, no problem.