Szabadság – élesben

De az is meglehet, hogy már jóval korábban. Mondjuk, amikor Ali Agca meglőtte a pápát, vagy még előbb, az eredendő bűnbeesés idején. Most lőnek és robbantanak. Ma Párizsban, tegnap Jeruzsálemben, tegnapelőtt Kabulban és Kijevben – menthetetlenül elhülyült a világ, bambán engedi, hogy felfalja az erőszak. S miközben megpróbáljuk megállítani a semmibe rohanást, olyan kérdések jönnek velünk szembe, amilyeneknek nemhogy felelni, még köszönni sem tudunk, vagy egyszerűen nem merünk.

Mialatt mindenféle szabadságról zagyválunk és kiabálunk, körbeültettük magunkat tilalomfákkal. Véleményszabadság, sajtószabadság, szólásszabadság. Ha azt mondod, álljunk meg, a szabadság korlátozása nélkül a szabadság sem éli túl önmagát, akkor rögvest lőnek rád. Leginkább verbálisan, de megesik, hogy valódi fegyverrel, élesben. Ha mégis elhiszed, hogy mindent szabad, és kimondasz valami kimondhatatlant, akkor is golyózápor a válasz. Rögtön rasszista leszel, és megbocsáthatatlan meggondolatlanságod szigorúan a gyűlöletbeszéd fogalomkörébe kerül.

Hát hol itt a határ? Van határ egyáltalán? És ha van, az mindenkire egyformán vonatkozik?
Na ugye, mennyi kérdés. Egykor igen, Kádáréknál pontosan éreztük, tudtuk, ha a határon átmegyünk, rögvest tüzelnek ránk. Ehhez persze kellett valami – talán tanult, talán öröklött – érzék, öncenzúrának nevezett életösztön. Tudtad, ha élni akarsz – legalább úgy, mint eddig –, akkor kussolni kell. Emberi esendőség, hitványság, gyávaság, lárvatudat? Talán egyik sem. Talán valamennyi együtt.

Mielőtt Horváth elvtárs, az MSZMP titkára az Erzsébet Szállóban búcsúztatta volna az 1986-ban Mexikóba induló válogatottat, a párt titkárságáról felhívott egy elvtársnő, hogy nem szabad ám megírnom, amikor a búcsúztató majd azt mondja: a Kádár elvtárs pedig üdvözli a csapatot, és sok sikert kíván. Gondolom, azért volt a tilalom, mert az akkori sikersorozat ellenére a nép körében már rég gyanús tevékenységnek számított a futball, és mihaszna ingyenélőnek valamennyi játékos, így aztán azokkal meg mégsem bratyizhat minden magyar dolgozók első embere.

Horváth elvtárs elmondta, én meg gyáván nem írtam meg. Ha megírom, úgysem jelenik meg – elvégre a parancsot a főszerkesztőnek is kiadták –, s mellesleg különösebben nem is érdekelt, hogy Kádár elvtárs mit tart a fiúkról. És nem lettem boldogtalan egy életre, nem éreztem úgy, hogy korlátoztak a munkámban, kigúnyolták a hitemet, megtörték a lendületemet, sárba taposták a szent sajtószabadságot, amelyért már Petőfiék is annyit, de annyit izzadtak.

Most meg. Most meg görnyedezek a cenzúrától, olyannyira, hogy soha nem lesz már nekem egyenes gerincem. Nem szidhatom a főszerkesztőt, nem küldhetem az anyjába a főnökömet, és még az sem vigasztal, hogy botlábúnak nevezhetem a futballkirály miniszterelnököt és ferde ripacsnak a rendszeresen bérmálkozó ellenzéki vezért. És mellette annyit vesszentrianonozhatok és pocskondiázhatom Obamát meg Putyint, amennyit csak akarom.

De jönnek a kérdések, a kérdések, amelyekre – ha meg akarunk maradni – előbb-utóbb válaszolni kell. Nem korrupt politikusoknak, félírástudó újságíróknak, önjelölt hordófilozófusoknak, sunyi véleményvezéreknek. Nem. Nekünk, egyszerű gyalogembereknek, trolivezetőknek, pénztárosoknak, örömlányoknak, úttévesztőknek, útkeresőknek, hívőknek és hitetleneknek. Persze fejen állva roppant nehéz, már-már lehetetlen. Válaszolnunk kell, meg kell találnunk az embert az embertelenségben, az embertelenséget az emberben. Washingtonban, Marseille-ben, Budapesten, Moszkvában és Vlagyivosztokban. És világosan, konszenzussal meg kell rajzolnunk a szabadság határait, különben végünk. Különben halomra gyilkoljuk egymást mi, emberek – szóval és fegyverrel.