Szalai Attila

Vélemény és vita

Strasbourgi kukorica és szőnyeg széle

Neomarxista, baloldali többség esetén nehéz lesz hinni az unió tartós fennmaradásában

Strasbourgban pusztán annyi történt, amennyi történni szokott birodalmi központokban: rendre utasítottak egy lázadó provinciát. Róma hatalma fénykorában, a Krisztus utáni I. század közepétől a III. század derekáig terjedő időszakban a problematikus helyre küldött katonasággal oldotta meg a hasonló gondokat, ám a katonacsászárok korát követően ez egyre nehezebben volt kivitelezhető. A birodalom és a hadsereg veze­tőit már nem az erkölcs, a közmondásos „római jellem” hozta egy nevező alá, hanem a puszta anyagi haszon lesése, a korrupció, az elpuhult, hedonista életvitel. Barbárok tömegeit telepítették be, mivel kellett a munkaerő, hiszen a hódításoknak már régen befellegzett, rabszolgahiány lépett fel, dolgozni meg valakiknek csak kellett. A katonai szolgálat sem ment már dicsőségszámba, a hadsereg sorait rabszolgákkal, bűnözőkkel kezdték feltölteni, s ugyancsak barbárokat fogadtak római zsoldba, nem törődve azzal, hogy hűségükhöz komoly kétségek fértek. Nincs értelme történelemórát tartani: az összeomlás előidejének döbbenetesen hasonló szimptómáit fedezhetjük fel a mai Nyugat-Európa politikai működésében, társadalmában.

Az történt, aminek történnie kellett, és ami mindig meg is történik, amikor az ideológia és a radikalizmus elnyomják a józan észt, és nem ismernek mértéket. Az EP úgy döntött, hogy a jogrend megsértése címén eljárást indít Magyarország ellen. A legfőbb ok, ami miatt az EP-képviselők többsége így határozott, az Orbán Viktor által képviselt migrációs politika volt: a magyar kormány és parlament olyan törvénycsomagokat fogadott el, amelyek megvédeni hivatottak az országot nemcsak a hívatlan vendégek, hanem a feltétlen befogadásukat követelő propagandával szemben is.

Az Európai Parlament döntése – képletesen szólva – egyfajta Rubicon átlépésével egyenértékű.
Az Európai Bizottság 2017 decemberé­ben gázolt bele az ominózus folyóba, amikor a Magyarországgal szembenihez hasonlóan állt hozzá Lengyelországhoz, ahol az igazságügyi reformot, a bíróságok és ügyészségek működését érintő jogszabályokat kifogásolta, és ugyancsak az „uniós atombombának” becézett lépést helyezte számára kilátásba. Ezúttal az EP képviselőinek többségi határozatával indítottak be egy olyan folyamatot, amelynek a végén, ha sikerül végigvinniük, az uniós alapszerződés 7. cikkelyének értelmében az érintett tagország szavazati jogának felfüggesztésére kerülhet sor. E viselkedésnek több következménye is felvetül. Mindenekelőtt megkérdőjeleződik az unió egyes tagországainak szuverenitása. Közismert, hogy a migránsok áradatának megfékezése és az ország alkotmányos identitásának, keresztény kultúrájának megvédése volt a Fidesz választási programjának legfontosabb pontja, és a magyarok többsége kétségtelenül szabad és demokratikus választásokon erre szavazott.

S most az EP úgy gondolja, joga van ezt a demokratikusan született döntést felülírni, és a nemzet akaratát képviselő politikusokat kukoricára térdepeltetni a sarokban. Olyan politikusokat, élükön Orbán Viktorral, akik – egyébként Közép-Európa több más országában élőkhöz hasonlóan – jóval érzékenyebbek népük kultúrájának megőrzése irányában, mint Nyugat-Európa politikai elitje, náluk nagyobb lélekszámú nemzetei, amelyeknek nem kellett megküzdeniük a kommunista rendszerekben alkalmazott „uravnyilovkával”, a gyökértelen egyenlősdire való kényszerítéssel, amelynek lényege, hogy minden tilos, ami nem engedélyezett. Ráadásul ez az ideológiai nyomás kívülről, a „szocialista tábort” vezető, önmaga által felkent Szovjetunióból érkezett, tehát kétszeresen is idegen volt. Miként a strasbourgi is az. A kommunista rendszer által megkínzott népek, köztük a lengyelek, a magyarok, a csehek és szlovákok történelmi tapasztalatainak lényege: e nemzetek mindegyike pontosan tudja, hová vezet az általános nemzetellenes – napjainkban, tegyük hozzá, nemzetállam-ellenes – ideológia. S ha az EU jogállamiságra törekszik, illene tisztában lennie azzal, hogy egy jogállamban a jog nem lehet eszköz az állam kezében ahhoz, hogy némely érdekcsoportok eszmei meggyőződésüket egyedül üdvözítőnek képzelve, kedvük szerint manipulálhassanak vele.
Úgy tetszik, az uniós politikusok jelentős része, függetlenül attól, milyen színekben pompáznak, vörösek, rózsaszínűek, kékek vagy zöldek, egy dologban azonosak: a jövőt illetően nagyon hasonló egységben gondolkodnak, mint egykor a kommunista elvtársak. Úgy vélik, a nemzeti, a kulturális, a vallási különbségeket – az Internacionálé szövegével hátborzongató összhangban – akárcsak a múltat, el kell törölni, és a régi jó, az emlékezet folytonosságán, a hagyományainkon, örökségeinken alapuló sajátlelkűség helyett új, egységes páneurópai azonosságtudatot kell kialakítani. S hogy ez a vízió megvalósulhasson, Európán kívüli migránsok tömegének betelepítésére van szükség – pusztán a jelenlétük, merően eltérő kulturális másságuk elegendőnek látszik ahhoz, hogy a kontinens régi nemzeteinek közösségei szétzilálódjanak, megszűnjenek, karakterük egyszer s mindenkorra eltűnjön. És az is tetten érhető, egyre brutálisabban látszik, hogy az új baloldal ideológusai szemrebbenés nélkül készek akár erőszak bevetésével fellépni tervük megvalósítása érdekében. Hamisítatlan birodalmi tempó.

Az unió jelenlegi vezetői pillanatnyi politikai túlsúlyukat kihasználva igyekeznek megfegyelmezni az engedetleneket. S hozzá elképesztő beképzeltség és elvakultság uralkodik köreikben. Nyilvánvaló, hogy viselkedésük csak fokozza az unióellenes hangulatot egész Európában. Mert hiszen kinek van kedve elfogadni, hogy úgy kezeljék, mint valami rosszalkodó, éretlen gyereket? Milyen jogon követeli magának a jogot Brüsszel arra, hogy holmi osztályfőnökként lépjen fel, aki egyedüliként tudja, mi a jó a nebulóknak, s hogy intőket, rovókat osztogasson? A szankciókkal való fenyegetés, a kedvezmények megvonása csak megerősíti a mai magyar kormányerők támogatottságát, de hasonló hatást vált ki más, magukat valamire tartó tagországokban is, fokozottabban mozgósítja mindazokat a politikai erőket, amelyeknek amúgy is régen elegük van a brüsszeli bölcsek diktátumaiból.

„Önök most számbeli többség alapján akarnak erkölcsi ítéletet mondani és megbélyegezni egy országot és egy népet” – mondta Orbán Viktor az ominózus szavazás előtt egy nappal az EP plenáris ülésén, a magyar jogállamisági helyzetről szóló Sargentini-jelentésről folytatott vitában. Teljes mértékben igaza volt. És véleményével nincs egyedül – Lengyelországot is hasonlóképpen a szőnyeg szélére kívánja állítani az EP. Mi pedig sem kukoricára térdepelni nem fogunk a sarokban, sem lehajtott fejjel meaculpázni a szőnyeg szélén: legalábbis Varsó és Budapest kölcsönösen számíthatnak egymásra az EU-val folytatott vitáikban. A 2019 májusában esedékes európai parlamenti választások után pedig számos jel szerint mások is csatlakoznak majd a nemzetek Európájának elvéhez. Ez az egyedüli dolog, ami még megmentheti Európát. Ha nem így lesz, és ismét a neomarxista, baloldali ideológia hívei kerülnek többségbe, akkor nagyon nehéz lesz hinni az EU tartós fennmaradásában.