Vélemény és vita
Steinmeier demokráciája
Álláspont. Frank-Walter Steinmeier német államfő már külügyminiszterként is örömét lelte abban, ha másokat kioktathatott
Bár pártja, az SPD népszerűsége folyamatosan zuhan, 2016-os elnökké választása előtt az ő személyes támogatottsága öt százalékkal meghaladta a szociáldemokratákkal koalícióban kormányzó jobbközép CDU-t vezető Angela Merkel kancellárét. A migrációs válság kitörését követő évben, amikor már egyre több lett a terrortámadás, és kezdett elhalványulni a menedékkérők iránti emberbaráti lelkesedés, mind az SPD, mind a CDU okkal aggódott a 2017-es parlamenti választások miatt. A meggyengült Merkel kénytelen volt riválisát, Steinmeiert támogatni az államfői posztra, egy saját, jobbközép jelölt győzelmére ugyanis nem nagyon látszott akkor esély.
A nemzetközi sajtóban már akkor súlyos megaláztatásról, a kancellár közelgő bukásáról írtak. Ez, mint tudjuk, nem valósult meg, igaz, Merkelnek nem volt sok öröme a parlamenti választásban. A CDU tíz, az SPD pedig öt százalékot vesztett, és fél év küszködés után lett csak újra kormánya Németországnak – egy újabb nagykoalíció, a választók által leginkább megbüntetett két párt részvételével.
A németekben akkor okkal merült fel, hogy ha újra a szocdemekkel fog kormányozni Merkel, akkor mégis minek mentek el szavazni. Ez újra és újra felmerülhet bennük, például akkor, amikor a német politikai elit lazán semmibe veszi a választópolgárok egy részének akaratát. Az eleinte euró-, mostanában leginkább bevándorlásellenes AfD-t évek óta változatosan kritizálják, ami persze normális is politikai ellenfelek között. Csakhogy két éve még azt mondták, érvekkel kell harcolni a jobboldali párt ellen, majd a választási sikerük után azt, hogy vissza kell szerezni a csalódott, AfD-hez pártolt szavazókat. Most pedig hol tartunk? Rájuk küldik a szolgálatokat. Az AfD a felmérések szerint ma Németország második legerősebb pártja, megelőzve a szociáldemokratákat. A nyugati liberálisok által lenézett, folyamatosan gúnyolt Kelet-Németországban pedig lassan Merkelnél is népszerűbbek lesznek. Vajon a „hallgassuk meg az emberek aggodalmait” üres ígéretét ismételgető politikai elit valóban komolyan veszi az AfD-szavazókat? Sokkal egyszerűbb és „európaibb” számukra cordon sanitaire-t húzni, besározni a pártot, nácizni, támogatóikat pedig legjobb esetben is csak eltévedt gyerekekként kezelni felelős választópolgárok helyett. De nemcsak a németek demokráciába vetett hite inoghatott meg az elmúlt években, hanem a jogállamiság is félre lett dobva, amikor Merkel 2015-ben úgy döntött, megnyitja a határt. Azonkívül, hogy aggódva tördeli a kezét, milyen felelősséget vállalt a kancellár asszony a megerőszakolt nőkért, a terrortámadásokban meghaltakért, a romló közbiztonságért, az egyre több erőszakos bűncselekményért?
És akkor mindezek után Steinmeier elnök úrnak nem jut jobb az eszébe, mint nekimenni Magyarországnak. Persze olyan szociáldemokratásan sunyi módon, az „illiberális államokról” szónokolva, és csak egymondatos kiszólásban említve hazánkat. Igazi szocdem tempó! Az illiberálisozás abszurditását egyébként többek között az adja, hogy míg Orbán Viktor annak idején csak egyszer beszélt róla Tusványoson, kritikusai azóta is ezt a szót ismételgetik.
A miniszterelnök az idei tusványosi beszédében „beleállt” a vitába, és közölte, egyrészt a kereszténydemokrácia per definitionem nem liberális, ha úgy tetszik, illiberális, másrészt pedig Nyugaton jelenleg csak liberalizmus van, de demokrácia nincs. Ezt Steinmeiernek sem sikerült megcáfolnia.
A nemzetközi sajtóban már akkor súlyos megaláztatásról, a kancellár közelgő bukásáról írtak. Ez, mint tudjuk, nem valósult meg, igaz, Merkelnek nem volt sok öröme a parlamenti választásban. A CDU tíz, az SPD pedig öt százalékot vesztett, és fél év küszködés után lett csak újra kormánya Németországnak – egy újabb nagykoalíció, a választók által leginkább megbüntetett két párt részvételével.
A németekben akkor okkal merült fel, hogy ha újra a szocdemekkel fog kormányozni Merkel, akkor mégis minek mentek el szavazni. Ez újra és újra felmerülhet bennük, például akkor, amikor a német politikai elit lazán semmibe veszi a választópolgárok egy részének akaratát. Az eleinte euró-, mostanában leginkább bevándorlásellenes AfD-t évek óta változatosan kritizálják, ami persze normális is politikai ellenfelek között. Csakhogy két éve még azt mondták, érvekkel kell harcolni a jobboldali párt ellen, majd a választási sikerük után azt, hogy vissza kell szerezni a csalódott, AfD-hez pártolt szavazókat. Most pedig hol tartunk? Rájuk küldik a szolgálatokat. Az AfD a felmérések szerint ma Németország második legerősebb pártja, megelőzve a szociáldemokratákat. A nyugati liberálisok által lenézett, folyamatosan gúnyolt Kelet-Németországban pedig lassan Merkelnél is népszerűbbek lesznek. Vajon a „hallgassuk meg az emberek aggodalmait” üres ígéretét ismételgető politikai elit valóban komolyan veszi az AfD-szavazókat? Sokkal egyszerűbb és „európaibb” számukra cordon sanitaire-t húzni, besározni a pártot, nácizni, támogatóikat pedig legjobb esetben is csak eltévedt gyerekekként kezelni felelős választópolgárok helyett. De nemcsak a németek demokráciába vetett hite inoghatott meg az elmúlt években, hanem a jogállamiság is félre lett dobva, amikor Merkel 2015-ben úgy döntött, megnyitja a határt. Azonkívül, hogy aggódva tördeli a kezét, milyen felelősséget vállalt a kancellár asszony a megerőszakolt nőkért, a terrortámadásokban meghaltakért, a romló közbiztonságért, az egyre több erőszakos bűncselekményért?
És akkor mindezek után Steinmeier elnök úrnak nem jut jobb az eszébe, mint nekimenni Magyarországnak. Persze olyan szociáldemokratásan sunyi módon, az „illiberális államokról” szónokolva, és csak egymondatos kiszólásban említve hazánkat. Igazi szocdem tempó! Az illiberálisozás abszurditását egyébként többek között az adja, hogy míg Orbán Viktor annak idején csak egyszer beszélt róla Tusványoson, kritikusai azóta is ezt a szót ismételgetik.
A miniszterelnök az idei tusványosi beszédében „beleállt” a vitába, és közölte, egyrészt a kereszténydemokrácia per definitionem nem liberális, ha úgy tetszik, illiberális, másrészt pedig Nyugaton jelenleg csak liberalizmus van, de demokrácia nincs. Ezt Steinmeiernek sem sikerült megcáfolnia.