Vélemény és vita

Sport mindhalálig

A tömegek képzeletét a legújabb kori sportban elsősorban a győzelem és a bukás képei ragadják meg.

Karl Jaspers, a német egzisztencializmus egyik pápája már a harmincas évek elején megírta, hogy a modern olimpiai játékokat nevük ellenére nem a görög városállamok szellemisége, a nemes versengés, hanem a római cirkuszőrület hatja át: a tömegek képzeletét a legújabb kori sportban elsősorban a győzelem és a bukás képei ragadják meg. A sztárok teljesítményeiben robban ki az államok energiája, s nem véletlen, hogy a Nagy Háború után a két legbűnösebbnek tekintett nemzetet, a németet és a magyart „pluszbüntetésül” eltiltották az olimpiai részvételtől. A politika hatotta át – ezúttal a felemelkedőben lévő németek oldaláról – a berlini olimpiát, amelyről Leni Riefenstahl kétrészes filmjét ma a filmtörténet legnagyobb alkotásai közt tartjuk nyilván. („Tömény vizuálerotika – írja kissé decensen egyik magyar méltatója.)

Tréningruhától a frakkig: a keletnémetek olimpiai teljesítményének köszönhetően fogadta el 1968 után Nyugat-Németország az NDK önálló diplomáciai státusát. S 1988-ban, mint egy holbeini haláltáncvízió: az összeomlóban lévő Szovjetunió és az NDK aranyérmesei Dél-Koreában az Egyesült Államok előtt végeznek az éremtáblázaton. (Az ugyancsak halódóban lévő kádári rezsim is erőn felül teljesít: tizenegy aranyérmet hoznak a magyarok, pont annyit, mint a nyugatnémetek.) S mintha az 1980-as moszkvai és az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja kísérte volna szelídebb változatban a rióit: az orosz atlétákat az állam által támogatott dopping miatt eltiltották a részvételtől, az orosz olimpiai bizottság azonban nem lépett vissza. Ugyanakkor senki sem kérdezte, hogy mi van a kínai sportsikerek mögött, s hogy Amerika szupergazdagjai milyen szerekkel támogatják kedvenceiket. S mintha meg akarnák közelíteni álmaik álmát, a fociban is mindenhatóságot követelnek maguknak. Pedig a labdarúgás nem nemzeti sport náluk. Azonban sok jel mutat arra, hogy az amerikai doppingvádak végső célja a „korrupt” FIFA megtámadásán keresztül a 2018-as moszkvai foci-világbajnokság megtorpedózása. Hogy miért?

A kései kapitalizmus tömegkultúrájának legfőbb vallási intézménye a labdarúgás. A gól az Úristen névjegye. Egy nagy győzelem kollektív erőfeszítés a jobb, értelmesebb és emberibb világrend felé. Ez világszoftver. Ezzel játsszon Moszkva? S míg 1988-ban Szöulban a nyugat-német politikusok nagyképűen azt mondták, hogy őket nem befolyásolják az eredmények, a merkeli politikában a tengerentúlról szorgalmazott multietnikus képletet ma a német válogatott szimbolizálja. Mint a Welt írja, Boateng „testi felépítésében és sportintelligenciájában” maga a tökéletesség, s Özillel és Khedirával együtt ők testesítik meg az „új elitet”, az „új Németországot”. Khedira szerény, mint annak idején parlamenti képviselőként a mi Bozsikunk volt, s csak annyit tesz hozzá, hogy ő nem politikus és nem is pénzügyi zseni. Csak egy ember, aki rövid ujjú mezben labdát kerget. Már Schröder exkancellár is pedzegette, hogy az így felfogott futball az NSZK „patriotizmusmotorja” lehet, s amikor Sönke Wortmann 2003-ban elkészítette a Berni csoda című filmjét az 1954-es döntőről, osztatlan sikert aratott. (A német kisember, a volt hadifogoly a berni hősök kitaposta ösvényen találja meg a gazdasági csoda felé vezető utat. Nálunk utcai lázongás és szuronyos karhatalmi oszlatás kíséri Bernt.)

Wortmann – aki az Oberligában játszott egykoron – a 2006-os német focivébéről is filmet készített, Németország, egy nyári rege címmel. (A címet minden bizonnyal Heine gunyorosan érzelmes verses útleírása, a Németország, egy téli rege ihlette.) Ahogy a Zeit írta, „ezek olyan hetek voltak, amelyekben egy nemzet újra felfedezte önmagát”, és „egy nép megbékélt a maga harcias osztályrészével”, s még Merkel asszony is fekete-piros-arany zászlót lengetett. A Titanic című szatirikus lap a szurkolói partik hangulatán gúnyolódva ki is jelentette, hogy létrejött az „új hazafiság”, a „partiotizmus”! Ebből az idilli partiotizmusból nőtt ki a Junge Freiheit szerint 2015-ben a „Refugees wellcome” felülről diktált kultúrája.

Nálunk a baloldal és a liberálisok a budapesti olimpia kapcsán még odáig sem jutottak el, hogy legalább partióták legyenek. Pedig a magyar sportőrület, a sport mindhalálig – amely most is összeköti a nemzetet – egy ódon párizsi papíros elleni tiltakozásban rejlik. Mint Papp Jenő, a Horthy-korszak kiváló zsurnalisztája írta 1934-ben az ország erkölcsrajzáról a Los Angeles-i olimpia után, hogy „pontokban felküzdhettük magunkat a világ népei közt a hetedik helyre, tehát aránylagosan a sportnagyhatalmak közé kerültünk, mégse tolja arrébb ennek a világsikernek a szele egyetlenegy új cölöpjét annak a papírosnak, amelyiknek címkéje ezt a szót viseli, hogy Trianon. A nemzet erőfeszítését a sportkampányok alatt megszentelte az a tudat, hogy a sportsikerek halmozása egyike a legreálisabb tevékenységeknek, amelyeket az adott viszonyok mellett folytathatunk”. A kor kritikus „széplelkei” már akkor is tiltakoztak, mondván, hogy a sport „a nemzeti erők harmóniájában már túllépte a józanság határait”, s minden balsiker után a sportmánia korlátok közé való szorítását követelte. A széplelkek ma is ezt követelik. De a trianoni százéves sérelmet nem lehet elfelejteni: az olimpia megrendezése számunkra egy szimbolikus, a világ által már lezártnak tekintett politikai számla benyújtását is jelenti. Orbán Viktornak a liberális és szocialista sajtó szerint az a legnagyobb bűne, hogy állandóan a sport és a stadionépítések ügyeibe dugja az orrát. Úgy tűnik, a Rózsadomb és a Lipótváros sohasem fogja neki ezt megbocsátani.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom