Vélemény és vita
Spanyolcsizma
Álláspont. Két hónappal ezelőtt egyazon napon, június elsején kormányváltás történt két dél-európai – az afrikai migráció szempontjából frontországnak számító – uniós tagállamban
Olaszországban a március 4-i választásokon két legjobb eredményt elért párt alakított kormányt, s az új belügyminiszter, a jobboldali Ligát vezető Matteo Salvini azonnal megkezdte a száznyolcvan fokos fordulatot a bevándorlási politikában. Lezáratta a kikötőket az illegális bevándorlókat a Földközi-tengeren át Európába szállító NGO-hajók előtt, hétfőn pedig először történt meg, hogy egy, száznyolc afrikai migránst megmentő olasz hajó nem behozta, hanem visszaszállította őket oda, ahonnan elindultak: Líbiába. Amit az előző, baloldali olasz kormány se nem tudott, se nem akart megtenni, az olasz választók felhatalmazását élvező Öt Csillag–Liga-kormány megcselekedte: két hónap alatt gyakorlatilag megállította az afrikai migránscunamit.
Június elsején Spanyolországban is új kormány alakult, de nem parlamenti választás eredményeként, hanem a konzervatív kormány parlamenten belüli megbuktatása nyomán. Míg Itáliában kétségbevonhatatlan legitimitással és szilárd parlamenti többséggel rendelkező kormány működik, amely két hónap elteltével a választók hatvanegy százalékának támogatását élvezi – így az olasz politika utóbbi évtizedeinek legnépszerűbb politikai formációja –, addig Hispániában kisebbségi szocialista kormány alakult, amit (a Buñuel és Dalí kultikus filmjének címét adó) az andalúziai kutya sem választott meg! A hiányzó legitimitás és bizonytalan parlamenti konstelláció azonban egyáltalán nem zavarja Pedro Sánchez szocialista pártvezért, aki szintén száznyolcvan fokos fordulatot hajtott végre a bevándorlási politikában: megnyitotta a spanyol kikötőket az Afrikából átszállított migránsok előtt.
Kérdés, meddig teheti. Egyelőre úgy tűnik, az a legsürgősebb teendője, hogy eltávolítsa az 1975-ben elhunyt Franco tábornok földi maradványait a Madrid melletti Elesettek Völgyében lévő mauzóleumból, amelyet a megbékélés és „a fasizmus elleni harc” emlékhelyévé akar változtatni. Felrúgná a több évtizedes nemzeti konszenzust, amely szerint ne tépjék fel a véres polgárháború behegedt sebeit – mert „elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani”, ahogy a mi József Attilánk bölcsen írta. De a spanyol szocialista miniszterelnök nem megbékélni akar, hanem új frontot nyitni, s át akarja alakítani a tradicionális, alapvetően konzervatív, katolikus Hispániát egy „haladó”, multikulti, keresztény- és családellenes országgá. Ennek szellemében például újra hozzáférhetővé teszik a leszbikus nők számára is az állami finanszírozású mesterséges megtermékenyítés programot, s június 28-át az LMBTI-büszkeség napjának nyilvánították.
A spanyol szocialista kormány a jelek szerint (még) nem veszi észre, hogy – ha jelképesen is, de – már szorul a lábán a spanyolcsizma. Pedig ha „vigyázó szemét” az olasz csizmára vetné, láthatná, hogy a bátor és józan nemzeti önvédelmi politika létezik – mert lehetséges. Még nem tudjuk, hogy a Janus-arcú Mediterráneum végül melyik arcát mutatja Afrika és Európa felé. Fabrice Leggeri, a Frontex vezetője nemrég azt mondta, a migrációs útvonalak alakulását tekintve jelenleg Spanyolország ad leginkább okot az aggodalomra. Nyilván ő is tudja, hogy egykor Tárik ibn-Zijád muszlim hadvezér a róla elnevezett gibraltári sziklánál (Dzsebel al-Tárik) partra szálló seregével pár év alatt elfoglalta a belviszályok miatt meggyengült Ibériai-félszigetet, s egész Európa veszélybe került. De bízzunk abban, hogy a hispánok sem léphetnek kétszer ugyanabba a folyóba.