Sötétség ideje

Megindult a regáti kofferesek hada, hogy betöltse az elüldözött magyar hivatalnokok, értelmiségiek helyét, s a paraszti tömegek is özönlöttek a szegény, de szapora Ókirályságból Erdélybe. A kormány 1921-es földreformjával osztotta szét közöttük a magyar egyházak és az arisztokrácia birtokait, amellyel nemcsak egy kitörőfélben lévő parasztlázadást akadályozott meg, de csapást mért a magyar elitre és az oktatási rendszerre is.

Időközben a harmadára csonkított anyaország minden energiájával a rablóbéke eltörlésén munkálkodott: fizikai és szellemi téren is fegyverkezett, s igyekezett minden fórumon követelni a revíziót. Örök tragédiánk, hogy a béke felett bábáskodó Nyugat vagy a teszetosza Népszövetség süketnek tettette magát panaszainkra, erővel lökve a magyar kormányt egy asztalhoz Mussolinivel és Hitlerrel. A szerencsés pillanat akkor jött el, amikor a Szovjetunió együttműködést ajánlott Magyarországnak Románia ellen: diplomáciai bravúrok és mindenre elszánt honvédségünk felsorakozása után így végül német–olasz döntőbíráskodás alapján hazánk visszakapta Erdély északi részét, 1940. szeptember 15-én pedig Horthy Miklós kormányzó a lakosság éljenzése és virágesője közepette bevonulhatott Kolozsvárra.

Az ötven hónapig tartó „kis magyar világban” a magyar vezetés nem állt bosszút a hatalma alá került egymillió románon, nem vette vissza az elrabolt földeket, nem zúzta szét a román iskolahálózatot. Cserébe a front közeledtével megbízhatatlan bajtársból ismét halálos ellenséggé vált románok olyan kegyetlenséggel pusztították az újból megszállt Észak-Erdélyt, hogy még a szovjetek is jobbnak látták egy időre saját kézbe venni a régiót.

A román impérium visszaállítása után kitelepítések, kényszermunka és a teljes kisemmizés sötét korszaka következett, csak rövid időre derengett fel benne a Sztálin parancsára létrehozott magyar autonóm tartomány sápadt visszfénye. Bukarest megszabadult többi kisebbségétől; „Románia legfontosabb exportcikkei az olaj, a zsidók és a németek” – mondta állítólag maga Nicolae Ceaușescu. Az elüldözöttek helyére újabb félmillió regáti román érkezett, a nemzeti-szocialista rendszer pedig szisztematikusan törte darabokra és próbálta beolvasztani a magyar közösségeket.

A rendszerváltás óta puhult, de nem szűnt meg az üldözés, s a szocialista kormány bűnös mulasztása miatt Románia 2007-es EU-csatlakozásának sem volt feltétele a kisebbségi helyzet rendezése. A centenáriumi ünnep körüli botrányok pedig világosabban mutatják: a magyarság eltörlése Erdélyből még mindig fontosabb politikai program, mint például a gazdaság rendbetétele. Monumentális centenáriumi emlékművekkel és nagy csinnadrattával ünnepli ma a pálinkagőzös románság a Balkán győzelmét Közép-Európa fölött, s kínosan kerüli a kérdést: mégis mi épült Erdélyben nekik köszönhe­tően az elmúlt száz év alatt?

De nekünk, magyaroknak is rendeznünk kell sorainkat: megérteni, hogy ahogy egykor a Maros-Magyar Autonóm tartomány esetében a szovjet, úgy most az uniós keretek hajlítgatásával kell érvényt szerezni érdekeinknek: petíciókkal, emberi jogi bírósággal s határon túli nemzettársaink erőn felüli támogatásával. Egyfelől a helyzet katasztrofálisnak tűnik: fogynak, szegényednek és elnyomatásban élnek határon túli testvéreink. Másfelől Trianon nyertesei is fogynak, s még jobban minálunk; a magyarok aránya a Kárpát-medencében nem alacsonyabb a többi néphez képest, mint a törökdúlás után, a magyarul beszélők pedig most is abszolút többségben vannak. Akkor egy elpusztított ország romjai­ból, az osztrák nagyhatalom súlya alatt görnyedezve is tudtunk fordítani sorsunkon.

Mert a status quo akkor merevedik sorssá, ha nemcsak az azt élvezők vésik kőbe, hanem az azt elszenvedők is kapitulálnak előtte. Pedig a történelemnek nincsen vége, és a sötétség sem tarthat örökké.