Segítség, elnyomnak

Színészek nem játszhatnak el bizonyos szerepeket, ma már nem lenne megfelelő a Monty Python szereplőgárdája, mert túl fehér, túl heteroszexuális és túl sok benne a férfi.

Magyarországon nem telik el úgy nap, hogy ne agonizálna valamelyik balliberális azon, hogy itt diktatúra van, korlátozzák az ilyen-olyan jogaiban, gondolatrendőrség működik, átmossák az emberek agyát, a NER elnyomó rendszere megfojt mindent, és a sort még lehetne folytatni. A sorrend attól függ, hogy éppen, hol nyitotta ki az illető az erre kiadott balliberális, „Segítség, minket elnyomnak!” elnevezésű kiskátéját, amiből csemegézheti az erre megadott fogalmakat.

Természetesen mindezt azért teszik, mert rettegnek, aggódnak, félnek. Folyamatosan. Főleg, ha olyan cikkeket olvasnak, látnak, amelyekben az általuk sajátnak tartott terület(ek)ről van szó, de nem az általuk megadottak alapján. Ne véleményezze őket senki, tessék szépen elhallgatni. Elvileg mindenkinek joga van leírni a véleményét, mint ahogyan ahhoz is, hogy az olvasó eldöntse, mit is gondol egy-egy témáról. Ezt szokás a véleménynyilvánítás szabadságának nevezni, legalábbis itt nálunk, ebben a sötétnek kikiáltott diktatórikus országban még így hívják. Nem úgy a mai kor liberálisainál.

Náluk egészen máshogy vélekednek erről, és ez nem hazai, hanem világszinten felfedezhető jelenség. Az ő fejükben nem létezik olyan, hogy valaki más véleményen van, vagy másképpen látja a világot. Ne írogasson senki, semmit, főleg nem az általuk einstandolt témákban. Mert ugye művész, színész, rendező, táncos, tudós vagy író csak liberális lehet. Mert a művészi szabadságát az az ember nem élheti ki, aki nem a ma már önmagából teljesen kifordult ideológia szerint határozza meg magát, és nem úgy gondolkodik, ahogyan ők azt elképzelik. Senki ne írjon már véleményt az ő területeikről, és az emberek se gondolkodjanak máshogy azokról. Mindez persze nem tartozik a gondolatrendőrség, a szólásszabadság korlátozása alá, igaz?

Odáig jutott a világ és a művészi szabadság, hogy bizonyos lobbicsoportok akarják meghatározni, ki, mit, hogyan alkothat. Példának okáért egy film értékét, mondanivalóját már az határozza meg, hogy hány meleg szereplő van benne, hány kisebbségi csoportot képvisel és elég PC-e az a csapat, amely összehozta. A művészi szabadság ugyanis mérhető. Steril környezetben, PC-ben hempergő alkotásokat kell csupán készíteni, amelyek minden művészi szabadságot, egyéniséget és mondanivalót nélkülöznek majd, és egy adott recept alapján készülnek. Ennek értelmében tehát a nők legyenek inkább férfiak, a férfiak pedig legyenek inkább nők, mert az úgy hiteles és trendi. Főgonosznak pedig tegyenek meg mindig elnyomó, erőszakos, fehér, heteroszexuális férfiakat, akik ugyan családban élnek, de csak látszólag, mert csalják és verik az asszonyt, ráadásul a legtöbb valójában homoszexuális és ebből fakad a gyűlölete. Így lesz hiteles igazán a történet! Nem is értem, hogy miért nem indult még meg az Oscart vissza elnevezésű hadjárat?! Elvégre, tudtommal Russell Crowe sosem volt gladiátor, Tom Hanks nem meleg és nem AIDS-es, Dustin Hoffmann sem autista, és Meryl Streep sem Margaret Thatcher, ezért a fenti gondolatmenetet követve, nem is játszathatták volna el a szerepeiket. Vagy csak bizonyos szerepekre vonatkozik ez, amit bizonyos csoportok fontosnak tartanak?

Ott tartunk tehát, hogy Ballibisztánban csak annak lehet véleménye, aki pontosan úgy gondolkodik, ahogyan azt meghagyják neki. Ha pedig valaki fel meri erre hívni a figyelmet, cikket mer írni erről vagy a kultúra más területéről, vagy igyekszik a saját útját járni alkotóként, akkor jöhet a karaktergyilkosság, a szabadság és egyenlőség, az elesettek védelmének zászlaja alatt meghirdetett felszabadító, nemzetközi csapatok bevonása, jöhetnek a jövő miatt aggódó, frusztrációtól fűtött hivatásos rettegők, akik óva intenek az olvasástól, a gondolkodástól, vagy a nem megfelelő filmek megnézésétől és elkészítésétől. Mindezt miért is? Ja igen, ilyenkor jönnek a félelemtől elcsukló hangok: mi csak szabadok akarunk lenni, és mindenkit csak fel akarunk szabadítani, de jaj, segítség, minket itt bizony elnyomnak.

És így válik valósággá mindaz, amin eddig csak nevettünk egy-egy Monty Python-filmben.