Schulz után

Eddig jó! A magyarok többségének szeme aligha lábad könnybe, ha eszébe jut a szúrós tekintetű német szo­ciáldemokrata, akit a Politico egyébként karizmatikusnak nevezett. Martin Schulz – ha ők így nevezik, hát legyen – karizmája Budapestről nézve főleg válogatott sértéseket és kioktatásokat jelentett. A Politico már lesajnálja Tajanit, szürke, nem karizmatikus, van, aki szerint „nem is értelmiségi”. Sejtem, mennyivel izgalmasabb lenne kedd esti cikkük, ha Tajani honfitársa, a szintén olasz Gianni Pittella nyer. Akkor most értekeznének a baloldali politikus színpompás egyéniségéről, ikonikus szemüvegéről, meg a jó ég tudja miről. A zöldpárti Philippe Lamberts szerint Tajani visszafogottabb lesz ugyan Schulznál, de bizonyosan hűen fogja szolgálni a nagykoalíciós politikát.

Zöldpárti politikusoknál nem szokatlan, hogy el vannak tévedve, de a valóságtól az eddigieknél is nagyobb elrugaszkodást sejtet ez a megállapítás, hiszen a nagykoalíciós politizálás éppen most ért véget.

Miután a szociáldemokraták felrúgták a 2014-ben kötött alkut, és saját jelöltet indítottak a néppártéval szemben, világossá vált, hogy a két legnagyobb frakció nagykoalíciónak is nevezett összefogásának vége. A szociáldemokraták abban bíztak, hogy a liberálisok támogatása már a zsebükben van, és ha szűk többséggel is, de megelőzhetik Tajanit. Ezt a számításukat viszont áthúzta Guy Verhofstadt liberális frakcióvezető, akiből bár hiányzik egy csomó tulajdonság, amit az emberek szimpatikusnak szoktak tartani, nem lehet elvitatni tőle, hogy dörzsölt politikus. Az elemzői matekozások korábban is Tajanit hozták ki győztesnek, Verhofstadték támogatásával azonban végképp eldőlt a meccs, hiszen Pittellának az EP legjobboldalibb frakcióinak támogatására lett volna szüksége a győzelemhez.

A nagykoalíción nincs mit siratnia a Néppártnak, hiszen a nagykoalíció – bár az intézményi működést hivatott fenntartani – valójában az Európai Unió és a hagyományos nagypártok sírját ásta.

Az Európai Néppárt a kontinens legnagyobb pártcsaládja, tagjai között megtalálhatók markánsan konzervatívok és balra húzó pártok is – példaként gondoljunk csak arra, mekkora ordító különbség van mondjuk a bajor keresztényszocialisták és a magyar kormányt folyton ócsárló luxemburgi és skandináv néppártiak között. A szocialistákkal alkotott, valójában csak erősen idézőjeles, nagykoalíció pont arra jó, hogy az Európai Néppárt végképp elveszítse saját arcát. A pártcsalád egyébként sincsen könnyű helyzetben, hiszen meglehetősen különböző pártokat kell összeterelnie, ennek megfelelően az általuk elért konszenzus is elég távol áll attól, amilyennek mi Magyarországon elképzeljük a jobboldali politizálást.

Miközben az euroszkeptikusnak nevezett pártok folyton arról beszélnek, hogy az uniós intézményben mindent a „nagykoalíción” belüli háttéralkuk döntenek el, addig a lengyel vagy a magyar kormánypárt folyamatosan azzal szembesült, hogy az Európai Parlament „baloldali többsége” folyton összefog ellenük, és úgy általában minden értelmes döntést elkaszál. Ez úgy lehetséges egyszerre, hogy míg egy sor kérdésben a kisebb frakciók mindig a néppárti-szociáldemokrata-liberális többséggel szemben pozicionálták magukat, addig más kérdésekben katonásan együtt szavaztak a szociáldemokraták, a liberálisok, a zöldek és a balos frakció tagjai. Ilyen egység a jobboldalon viszont nem volt, hiszen a néppártiak egy része a lengyel Jog és Igazságosság miatt nem szívesen közösködött a reformkonzervatív ECR-rel, Marine Le Pen frakciójával meg pláne. Az meg külön bosszanthatta a liberálisabb néppártiakat, hogy velük szemben kirajzolódik egy nem hivatalos „tengely” a magyar és a lengyel kormánypártokból, valamint az erősödő euroszkeptikus jobboldalból.

Most a Néppárt új többséget hozott létre a liberálisokkal, ezt a frakció egy része gyakorlati, a másik politikai összefogásnak is látja. Az ECR-rel való összefogás viszont értékalapú.

Változik az Európai Unió politikai erőtere, a nagykoalíció felbomlásával pedig egy utolsó esélyt kapnak a hagyományos nagypártok, hogy megmutassák, közülük is lehet választani, nem csak a velük szembenállók kínálnak valós alternatívát. Kérdéses még az Európai Tanács elnökének a személye, valamint az is, felvállalja-e az ellenzéki létet a szociáldemokrata pártcsalád. Nem egyértelmű felállás ez sem, hiszen az EP-ben nem szorultak perifériára, s bár elvesztették az elnökséget, az Európai Bizottságban továbbra is jelentős a szerepük.

A lényeg azonban nem a pozíciók elosztásával dől el, az Európai Unió problémái ennél mélyebbek. Az átrendeződés elkezdődött, szövetségek bomlanak fel és alakulnak újak, élesedik a vita a migrációs válsággal szembeni brüsszeli tehetetlenségről, valamint a szuverenitás és a föderalizmus szembenállásáról. Amelyik politikai erő még most sem veszi észre, hogy „új világrend” van kialakulóban, az lemarad, kimarad, eltűnik a süllyesztőben. A nemzetek Európáját nem azok fogják felépíteni, akik elvesztették a józan eszüket, nem azok, akik szerint az uniós politizálás a langyos jópofizás és a renitensek megbüntetésének váltakozását jelenti. Az Európai Unió vagy megváltozik, vagy nem lesz egyáltalán.