Sarkozy felelőssége

„A köztársasági védelem megmentette a helyzetet” – lélegzett fel tegnapi számában a Libération című francia baloldali lap, ez a kevéssé elfogult megkönnyebbülés azonban minden alapot nélkülöz.

A kormányzó szocialisták és a regionális választások hét végi második fordulóját megnyerő jobbközép Köztársaságiak kedvenc hivatkozási alapja a „köztársasági értékek” védelme. Ez a fogalom nem csak számunkra absztrakt, nagyjából az emberi jogokat, a szabadságot, laicitást és hasonlókat fed le. A Nemzeti Front, nézetük szerint elsősorban azért jelent veszélyt a fenti értékekre, mert ellenzi a tömeges bevándorlást Franciaországba. A választásokon megállításukra kialakult alkalmi „nagykoalíció” számára a köztársasági értékek a gyakorlatban már leginkább a liberalizmus és a multikulti melletti kardoskodást jelentik, nem pedig az ország vagy a francia nemzet védelmét. Okkal merül fel a kérdés, hogy a Franciaországban párhuzamos társadalmat kialakító bevándorlók mennyiben tisztelnek bármilyen liberális értéket, vagy éppen az állam és az egyház szétválasztását. A közelmúlt eseményei meg is adják az egyértelmű választ a kérdésre: sikerült kialakítani egy társadalmi réteget, amely pont azon elvei miatt utálja a többségi társadalmat, amely a befogadásukat lehetővé tette.

A sokadik választási eredmény mutatja, hogy a szocialista vezetés képtelen kezelni ezt a helyzetet. Alain de Benoist francia jobboldali filozófus egy, a RightOn portálon publikált interjúban beszélt arról, hogy az Iszlám Állam nyíltan megveti a nyugat dekadenciáját, s erre nem elégséges válasz, ha annak dacos dicsőítésébe kezdünk. Benoist szerint a dekadencia akadályozza meg, hogy valóban szembeszálljunk a dzsihadizmussal. A párizsi merényletek után az Invalidusok díszudvarán tartott állami megemlékezés pedig szerinte „könnyekre szólított, nem csatába”. Francois Hollande államfő tehát nem adta meg a választ a franciáknak, nem kínált hiteles megoldást, Nicolas Sarkozy jobbközép exelnök azonban megpróbálkozott vele. Egyszerű módját választotta, annyi más néppárti politikushoz hasonlóan ő is a populista jobboldalnak nevezett oldalról kezdett érveket kölcsönözni.

Mielőtt azonban ünnepelnénk Sarkozy kemény kijelentéseit a bevándorlás visszaszorításáról, vessünk egy pillantást a Le Figaro 2011. szeptember 16-i számára. A meghatározó francia lap címlapján David Cameron brit kormányfőt és Sarkozy elnököt, „Líbia felszabadítóit” ünneplik Tripoliban. Közös sajtótájékoztatójukon – ahogy arról a londoni francia követség megemlékezett – azt mondta, „ez az a pillanat, amikor az arab tavasz arab nyárrá válhat, és más országokban is láthatjuk a demokrácia fejlődését”, sőt, „arról álmodom, hogy egy nap a fiatal szíriaiaknak is meglesznek azok a lehetőségeik, amelyeket a líbiai fiatalok élvezhetnek most, demokrácia és békés forradalom”. Ne legyünk igazságtalanok, 2011-ben ez még tényleg jó ötletnek hangozhatott. Az mindenesetre tény, amit Orbán Viktor is sokszor kimondott: Líbia lerombolásával nemcsak a régió egyik stabil bástyája omlott le, hanem az a fal is, amely visszatartotta a Fekete-Afrikából áramló tömeget.

Sikerült viszont a múlt hét végén megmutatni a választópolgá-roknak, hogy ha a véleményük nem rendelkezik egyedül abszolút többséggel, akkor az akaratukat minden további nélkül lesöpörhetik a többiek, akik csak ellenségképükben értenek egyet. Ezen gondolat mentén nevezte Marine Le Pen a taktikai szavazást intellek-tuális terrorizmusnak.

A számokat nézve a választást a Köztársaságiak nyerték meg, és ez óriási felelősséget tesz Nicolas Sarkozy vállára. Le Pen szlogenjeit kölcsön venni nem lesz elég sem a hitelességhez, sem a megoldáshoz. Az európai jobboldal magára találásának útja korántsem járatlan, elég csak Közép-Európára vetnie pillantását.