Sarkosan fogalmazva

Sőt maguk az ökopártok is mintha csak kényszerűségből foglalkoztak volna egy-egy problémával. Az egyik ok nyilván az, hogy a volt szocialista országokban a meghatározó értelmiségnek szinte semmiféle tapasztalata nem volt mindezekről, a kapitalizmusban pedig a tőke és a munka örök küzdelmében ezek a dolgok nem voltak igazán kamatoztathatók, részben azért, mert a „dolgozókat” csak az a pénz érdekli, amit a hó elején megkapnak. Annak idején szemétkultúránk sem volt a régi (vagy az új), viceházmesterünk minden héten egyszer körbejárta a bérházat, és a lakók heti szemetét begyűjtötte az e célra rendszeresített kis faládikákból. Csomagolóanyag, papírzsebkendő, sőt WC-papír sem létezett hosszú ideig, az állami- és magángépjárművek a fáradt olajat ott eresztették le, ahol elvtársi kedvük tartotta. Vízproblémák sem mutatkoztak és kész csoda, hogy ennyi öntudatlan vegyszerezés után még létezünk. Mivel nem volt egyértelmű, hogy mi is a tét, a többséget a folyamatos önmérgezés éppen annyira nem zavarta, mint a korabeli egészségügyet. Végül is az élet egyik titka az, hogy ne tudjuk, mit eszünk-iszunk. Igaz, kinevették volna, ha 1991-ben valaki „emberi erőforrásokat” emlegetett volna, és ez az utólagos tudás, hogy én emberi erőforrás lehettem rangrejtve is, arról tanúskodik, hogy egyhamar az öko-elvtársiság nem veheti fel a versenyt olyan hasznos ötletekkel, melyek szerint meg kell szüntetni a tömegközlekedést, és az egyetlen engedélyezett jármű a kerékpár legyen. Ráérő, naiv ember mindig is lesz, ahogy múlik az idő, egyre kevesebb idő jut majd valami ellen tiltakozni vagy mellette protestálni. Szép lassan a torzonborz egyedek is keménykalapos bankárok lesznek, a papa mellett az igazgatótanácsban.