Sarkosan fogalmazva

Már az a kilátás sem lelkesít, hogy az összes ellenzéki főpolgármester-jelölt visszalép egymás javára, így ki is zárva a bukás felelősségét. Valamilyen rendszerben mégis csak élni kell, tartok attól, hogy a politikai rendszerek között több a hasonlóság, mint a különbség. Csak a hatalmas, nemzetmentő hazugságokról kellene leszokni, és az olyan üres ígéretekről, miszerint mi élhető várost akarunk. Igaz, hogy az őszinte politikust kinézik a szakmából, és a média is semmibe veszi, hiszen milyen politikus lesz abból, aki még a kötelező hazugságokat sem képes előadni. Persze a pozitív politikai szókincs hamar ledarálódik, közhelyessé válik, ez a helyzet a „nemzetivel” is, bár értem én, hogy az „állami” még kínosabb, nem is szólva a népiről. Ugyanez vonatkozik a „központi” szóra is, rossz íze van, mint a Legfelsőbb Elnöki Tanácsnak, így hát marad még az „országos”. Ha felsoroljuk a jelzős szerkezeteket, jót mulathatunk: állami cirkusz, népi cirkusz, nemzeti cirkusz, központi cirkusz, országos cirkusz. Mind eltéveszthetetlenül ugyanazt a fogalmat takarja, komolyabb vagy humorosabb formában. Nagy országokban valahogyan ezek az elnevezések nem olyan viccesek, talán mert van mögöttük erő és tartalom. Rangkórság nem csak egyének esetében létezik, hanem intézmények esetében is, mindenki egy főintézménynek akar lenni egy főizéje. Amióta a számlaképességhez valamilyen gazdasági társaságot is kellett alapítani, azóta messze több ügyvezető igazgató van, mint ahány pincér, szakács, vagy taxisofőr. Bár az is lehet, hogy mind egyúttal ügyvezető igazgató is.