Szentmihályi Szabó Péter

Vélemény és vita

Sarkosan fogalmazva

A kórházban, ahol most vagyok, ráfanyalodtam a bulvárlapokra, melyek állítólag listavezetők, és tartják példányszámukat a zord időkben is.

Amint mondani szokták, van rájuk igény, szeretik őket az olvasók. Kevés szöveg, sok kép, színes hírek innen-onnan. Hamar végére lehet járni az újságnak, politika alig van benne, mégis a tájékozottság kellemes érzése fogja el az embereket, mint az ingyen terjesztett lapok és reklámújságok esetében. Ugyanez a helyzet a legtöbb kereskedelmi tévével is, olcsó és igénytelen, használt árut adnak. Már régen belenyugodtam, hogy ez így van, sőt lassan a „magas” kultúra is eltűnik, csendben felszámolja magát. Még a műveltnek mondható emberek is úgy fognak meg egy verseskötetet, mint egy döglött egeret, megnézik kívülről, de gyorsan visszateszik. A sajtót is jellemzi az önálló gondolatok hiánya, és nemcsak a magyar, hanem a világsajtót is, pedig a nagy lapoknál több százan hámozzák a léggömböt. Egy kórházban az ember néha elbóbiskol, néha olvasgat, lehetőleg valami vidám könyvet, de ilyenkor kiderül, a legnagyobb művek tragikusak, szomorúak, a kommersz irodalom pedig végtelenül unalmas. A szétesett balliberális oldal politikai bakugrásai már régen nem szórakoztatók, tényleg átok ül rajtuk, és meg is érdemlik. Mindenre lőnek, ami mozog, de leginkább magukat találják el. Mindennap ki kell találniuk valami rémhírt, hátha elszaporodik az interneten. A szerény képességek nagy ambíciókkal társulnak, mindenki tiszt akar lenni, közlegény senki. Ha végre befejeződik az önkormányzati választási kampány, talán jut idő fontosabb dolgokra is. A „megmérettetés” véget ér, az ebből élő elemzők pedig szorgalmasan magyarázzák, miért történt az, ami már senkit sem érdekel. Ezzel zárom is soraimat, mert a kórházban elmélkedésre van idő, de írásra nem.