Sarkosan fogalmazva

De egy „közíró” mégis hálát ad Istennek, hogy minden nap helyt tudott állni annak a virtuális közösségnek a szolgálatában, amely gondolataira kíváncsi. Az a régi „elefántcsonttorony”, ahová vissza lehetne vonulni, már régen összedőlt, vagy privatizálták, szálloda lett belőle. Mindnyájan túszai vagyunk a mának, és a tegnapról vitatkozunk, mit kellett volna tenni. A békének halvány előjele sem mutatkozik, igaz, sosem volt béke, csak kényszerű fegyverszünet. Tegnap írtam a katolikus egyház fenntartásába kerülő új, szombathelyi iskolát és Balog Zoltánt támadó cikkről, mely a Népszabadságban jelent meg, most a napilap N. Kósa Judit eszmefuttatásával ráerősített az ellenséges, igaztalan állítások sorára. A politikai és ideológiai gyűlölet hasonló megnyilvánulásait megszokhattuk, az „illiberális embergazdálkodás” kritikája egyszerre akar ütni jó nagyot a kormányon és a katolikus egyházon, mert ők akarják eldönteni, ki, mit és hogyan tanítson „a mi hazánkban”. „Mindennek pusztán tárgyiasulása az, ami most Szombathelyen történik. Hogy ebben az alapvetően nem vallásgyakorló országban, ahol már amúgy is a keresztény etika itatja át – például kötelező hit- vagy erkölcstan alakjában – a mindennapi tananyagot, a katolikus egyháznak építenek iskolát, amikor építhetnek. Az oktatás a kormány számára nem szolgálat, nem az adó visszaforgatása a társadalomba, és nem a népjólét eszköze. Flancos gipszdísz a kegyúri hatalomgyakorlás mind nagyobb építményén”. Az egykori Szabad Nép ma még élő szerzői örülhetnek, mert ez az a hang és világnézet, amellyel sikerült megfékezni annak idején a klerikális reakciót és a dolgozó népen élősködő papságot. A keresztény, nemzeti érzelmű társadalom lesüti szemét, mint mindig, toleráns, hisz a szeretet és összefogás erejében, nem bosszankodik, nem háborodik fel, nem cáfol, különben sem olvas Népszabadságot. „Akadálymentesített” módon terjed a rágalom: a templom és az iskola a legnagyobb gátja a demokráciának, az esélyegyenlőségnek, felzárkózásnak. Már fordítjuk is másik orcánkat újabb pofonért. Bezzeg régen „iskolapaloták” épültek, ahol „a polgárok és munkások gyermekei, a legszegényebbek is” egyformán jó oktatást kaptak, „tágas, világos, egészséges osztálytermek százai várták a bérkaszárnyákban felnövőket”. Mint józsefvárosi bérkaszárnyában felnőtt gyermek én csak lepusztult, sötét, vizeletszagú, fűtetlen, olajozott padlós iskolákra emlékszem, igaz, ez az 1950-es években volt. Az esélytelenség teljes egyenlősége.