Sarkosan fogalmazva

Amióta néhány hétre én is célszeméllyé váltam hazai és nemzetközi szinten, csak csodálni tudom mindazokat, akik nálam sokkal fontosabb személyként évek óta, a nap minden órájában kapnak valamilyen iszonyatos, nemtelen támadást. Vannak olyan rágalmak és aljas hazugságok, melyek ellen nem érdemes védekezni, mert annál erősebb a vérszagot érző falka öröme, hiszen a kiszemelt áldozat már menekül. El kell szakítani a nyájtól, és kezdődhet a vadászat. A technika azonos, csak az ürügy változik a „korszellemnek” megfelelő módon. A magyarokról szóló gúnyiratokat, megvető és sajnálkozó ítéleteket már szinte megszoktuk, fejünkbe verték, hogy nem vagyunk fejlődőképesek, modernek, görcsösen ragaszkodunk romantikus hagyományainkhoz, így leszünk mindig „éllovasokból sereghajtók”, hogy egy untig ismételt kifejezést idézzek, mely mindig akkor érvényes, ha nem balliberális kormány zárkóztatja fel a népet a Nyugathoz. Olvasgatom Gárdonyi Géza száz évvel ezelőtti írását Tolsztojról, aki a hazát üres frázisnak nevezte, „hiszen országok nincsenek többé, csak világ van. Hagyja el a keveredés kedvéért a magyar ezt a földet, mert a Föld közös, az ember egyforma, a harang nem egyéb, mint vasfityegővel rezgetett bronzöntvény, és a világteremtő minden nemzetnek egy istene”. Tovább idézem Gárdonyit: „És mégis mi magyarok, mikor a mi földünkről van szó, a mi falvainkról, városainkról, házainkról, vidékeinkről, mikor azt mondja valaki, hogy a Rákóczi, Kossuth hadai voltaképpen csak piros vizet eresztettek erre a földre, és hogy a zászlóink rongyok, a múltunk dicsősége lidércfény, a jövőnk reménye képzelődés: hogy ez a föld nem haza, csak föld, és hogy mondjunk le hasznos cserébe a világegység eszméjéért a hozzá való tömeges ragaszkodásról, mondjunk le a fényeiről és az álmairól és vegyünk részt a nagy nemzetkeveredésben – akkor minden más ital elpárolog a fejünkből, csak az édes Tisza vizének ereje marad benne. A szívünk fölmelegszik egy másik, láthatatlan kéz melegétől, a vasfityegő által rezgővé tett érc ismerős, hozzánk érthető szóval beszélő szent harang nekünk. A zászlórongyokat pedig megcsókoljuk, mert apáink vére nem piros víz, hanem égő fájdalom, és az országunk nem agyagtömegek területe, hanem Szentföldünk nekünk. Van hibánk, van szerencsétlenségünk és van bánatunk. De a puszták magányán élő, betű-tudatlan parasztunk is mindig tudta és mondotta: Él még a magyarok Istene!” Volna tovább is, de majd máskor idézem. Tudom, hogy „modern” szemmel nézve Gárdonyi nacionalista, népnemzeti romantikus volt, sőt középszerű író, sőt az Egri csillagok is gyönge ifjúsági mű, mert a töröknek volt igaza, ezt kellene vallanom, és rögtön megbocsátana nekem (talán) a felvilágosult közvélemény, amelynek élharcosai már Wass Alberttel és Nyirő Józseffel együtt emlegetnek. De már nem tehetem, csupa kisbetűvel írták be a nevem a krónikába, mint Nemecsekét. De a harang szól, a magyar zászló lobog, él még a magyarok Istene!