Sarkosan fogalmazva

Próbálok nyugalmasabb témát találni, bár nehezen megy. Nem szeretném bolygatni a ma is érzékeny és vitatott ügyet, eljutott-e Petőfi Szibériába, de tegnap írtam Hermann Ernő I. világháborús Hadifogolynaplójáról, s abban akadt egy passzus, amelyet meg kell osztanom az olvasókkal. Előrebocsátom, a mi nagy költőnk vézna testalkatát és valószínű sebesülését figyelembe véve aligha képzelhető el, hogy az oroszok ötezer kilométeren át hurcolták volna gyalog vagy szekéren magyar foglyaikat, de egy-kettő talán valóban eljutott Irkutszk környékére. A történet szerint a fogolytáborban megjelent egy öregember, aki gazdaságába magyar munkásokat keresett, mivelhogy ő is magyar. El is mondta élete történetét, idézem: „1849-ben kerültem fogságba. Szabolcs megyei vagyok, a nevem Pintér János. Huszár voltam, és egy nagyobb patrullal kerültem muszka kézre. Két álló esztendeig gyalogoltunk, míg idáig eljutottunk. A rettentő utat persze sokan nem bírták ki, útközben elpusztultak. Az orosz innen kb. 90 versztnyire telepített le bennünket, földet kaptunk, házat építettünk, orosz lányokat vettünk feleségül és beletörődtünk a sorsunkba. A hazatérésről régen lemondtunk, mert úgy hírlett, hogy Magyarország már nem is létezik, a muszka elpusztította és a magyarokat kiirtotta. De meg az utat sem találtuk volna meg visszafelé. Jól gazdálkodtunk, gyarapodtunk, szaporodtunk, a gyerekeinket megtanítottuk magyar szóra, de az unokák bizony már nem beszélnek, csak oroszul” – hangzik a beszámoló. Az akkor kilencvenhárom éves ember még elmondta, az egykori foglyok közül már csak ő van életben, és arra még emlékszik, hogy 1849-ben „Kossuth volt a király”. Nehéz megrendülés nélkül végiggondolni mindezt, akár legenda, akár valóság. Az öreg huszár többé nem jelent meg a táborban, de hosszú ideig beszélgettek róla, és persze Petőfiről is, vajon mi lett vele, ha tényleg megmenekült, írt-e még gyönyörű verseket, vajon meddig élt, s hol nyugszanak földi maradványai. A hazaszeretet, a nyelv hatalmas megtartó erő, az összekeveredett és egymás ellen forduló emberiség száz éve vágja maga alatt a fát, mindig valami új „világrend” hazugságának bedőlve. A haza is erősen megfogyott, a népe is, de még egy darabja megvan, akár a ’48-as és ’56-os zászlónak. Bízzunk a magyarok Istenében! – de erről majd legközelebb.