Emelgeti a gőz a fedőt, de még nem dobta le. Így próbálta érzékeltetni az egyik szakszervezeti vezető azt az állapotot, hogy már a nyakukon január 19-e, az országos tiltakozás napja, amelyet az „Álljon le az ország!” szlogennel szerveznek, csakhogy még a munkahelyekről érkező visszajelzések alapján a sztrájkhajlandóság nem üti meg azt a mértéket, hogy a szakszervezeti vezetők kezében eldördüljön a startpisztoly. Mi több, akadnak olyan szakszervezeti emberek is, akik egyenesen rossz szemmel nézik azt, hogy a fehér sapkás, fehér sálas ellenzéki politikusok a tüntetések színpadáról szinte lelökdösik a szakszervezeti tótumfaktumokat.
Az is legalább ennyire árulkodó, hogy a kezdet kezdetén forradalmi bizottmányosdit játszó ellenzéki politikusok az újabb demonstrációkon már arra intettek, hogy tüntetni csak illedelmesen, szalonképesen szabad. Karácsony Gergely például, a legutolsó budapesti tüntetés utolsó vezérszónoka már azt mondta, mindenki fogja meg a másik kezét, s mutassuk meg, hogy egységbe tudunk tömörülni a nemzeti együttműködés rendszerének leváltása érdekében. Kibújt tehát a szög a zsákból, a korábban az embereket is bevadító, a kormány eltakarítására bátorító politikusok, akik naponta álltak elő újabb és újabb követelésekkel, most már csak az európai parlamenti választásra koncentrálnak. No, meg még inkább az őszi önkormányzatira.
Ezek a mai ellenzéki politikusok nem tanultak az SZDSZ egykori elnökétől, Kuncze Gábortól, aki azt mondta, az embereket könnyű kivinni az utcára, de egy politikusnak arra is gondolnia kell, hogy haza is menjenek. Merthogy egyébként Kuncze azt is hozzátette még a Napkeltében, hogy – idézzük – demokráciában nincs forradalom. A rendőrök közé füstbombát hajigáló Fekete-Győr András – bár pártjával, a Momentummal belépett az európai liberálisok pártcsaládjába – kezében még homokozólapát lehetett, amikor Kuncze intelmei elhangoztak, vagy korábban, a Macron-imádat idején az ujdondász Lenin-fiúnak még nem tanították meg, hogy demokráciákban választásokon szokás hatalomra jutni. Legrosszabb esetben is előre hozott választáson. Az meg olyankor szokott megtörténni, amikor a kormányzó párttal és annak vezetőjével szemben megrendül a társadalom többségének a bizalma, ne adj’ Isten, megszűnik a parlamenti többsége, vagy létrejön az a kritikus tömeg, amely megtestesíti a társadalmi elégedetlenséget és így a kormányváltó hangulatot.
Ha ilyen esetekben nem távozik a kormány, demokráciában is elrepülhet egy-két füstbomba, betörhet néhány kirakat ablaka, felgyulladhat néhány kuka, s lehet vinni ötpontos követeléseket a köztévébe és a közrádióba. A színházi börleszk, a műsírás, a műfetrengés, a gilisztázás, a műájulás azonban ez ideig még nem vonult be a forradalomcsinálás, a kormánybuktatás irodalmába. Pláne nem az elégedetlen választók érzelmeinek művi felkorbácsolásával, miközben az egész mögött nem más áll, csak a hatalom utáni ácsingózás mámorító vágya.
Ugyancsak beszédes, hogy a párbeszédes Karácsony, most, hogy főpolgármester-jelölt lett, már nem is olyan fontos neki ez a kormánybuktató forradalom. Ilyenkor azonban újabb veszély leselkedik ránk, mert mi van, ha véletlenül nyer is. Még csak három napja jelölt, de máris van néki száznapos programja. Három nap alatt sikerült felforgatnia Budapest köztereit, parkolóit, a Városligetet, légterét. Mi vár még ránk a következő kilencvenhét napon? Rágondolni is rossz. Átveszi-e majd Horváth Csaba Duna alatt futó vasútjának ötletét? Az ingyenbékávét? A sor végén az OPNI újranyitására lesz a legnagyobb szükség.
Az is legalább ennyire árulkodó, hogy a kezdet kezdetén forradalmi bizottmányosdit játszó ellenzéki politikusok az újabb demonstrációkon már arra intettek, hogy tüntetni csak illedelmesen, szalonképesen szabad. Karácsony Gergely például, a legutolsó budapesti tüntetés utolsó vezérszónoka már azt mondta, mindenki fogja meg a másik kezét, s mutassuk meg, hogy egységbe tudunk tömörülni a nemzeti együttműködés rendszerének leváltása érdekében. Kibújt tehát a szög a zsákból, a korábban az embereket is bevadító, a kormány eltakarítására bátorító politikusok, akik naponta álltak elő újabb és újabb követelésekkel, most már csak az európai parlamenti választásra koncentrálnak. No, meg még inkább az őszi önkormányzatira.
Ezek a mai ellenzéki politikusok nem tanultak az SZDSZ egykori elnökétől, Kuncze Gábortól, aki azt mondta, az embereket könnyű kivinni az utcára, de egy politikusnak arra is gondolnia kell, hogy haza is menjenek. Merthogy egyébként Kuncze azt is hozzátette még a Napkeltében, hogy – idézzük – demokráciában nincs forradalom. A rendőrök közé füstbombát hajigáló Fekete-Győr András – bár pártjával, a Momentummal belépett az európai liberálisok pártcsaládjába – kezében még homokozólapát lehetett, amikor Kuncze intelmei elhangoztak, vagy korábban, a Macron-imádat idején az ujdondász Lenin-fiúnak még nem tanították meg, hogy demokráciákban választásokon szokás hatalomra jutni. Legrosszabb esetben is előre hozott választáson. Az meg olyankor szokott megtörténni, amikor a kormányzó párttal és annak vezetőjével szemben megrendül a társadalom többségének a bizalma, ne adj’ Isten, megszűnik a parlamenti többsége, vagy létrejön az a kritikus tömeg, amely megtestesíti a társadalmi elégedetlenséget és így a kormányváltó hangulatot.
Ha ilyen esetekben nem távozik a kormány, demokráciában is elrepülhet egy-két füstbomba, betörhet néhány kirakat ablaka, felgyulladhat néhány kuka, s lehet vinni ötpontos követeléseket a köztévébe és a közrádióba. A színházi börleszk, a műsírás, a műfetrengés, a gilisztázás, a műájulás azonban ez ideig még nem vonult be a forradalomcsinálás, a kormánybuktatás irodalmába. Pláne nem az elégedetlen választók érzelmeinek művi felkorbácsolásával, miközben az egész mögött nem más áll, csak a hatalom utáni ácsingózás mámorító vágya.
Ugyancsak beszédes, hogy a párbeszédes Karácsony, most, hogy főpolgármester-jelölt lett, már nem is olyan fontos neki ez a kormánybuktató forradalom. Ilyenkor azonban újabb veszély leselkedik ránk, mert mi van, ha véletlenül nyer is. Még csak három napja jelölt, de máris van néki száznapos programja. Három nap alatt sikerült felforgatnia Budapest köztereit, parkolóit, a Városligetet, légterét. Mi vár még ránk a következő kilencvenhét napon? Rágondolni is rossz. Átveszi-e majd Horváth Csaba Duna alatt futó vasútjának ötletét? Az ingyenbékávét? A sor végén az OPNI újranyitására lesz a legnagyobb szükség.