Rövid 2014

Így például beszélünk rövid 20. századról, de értekezhetünk akár hosszú 19. századról is. Ez pedig nem jelent mást, csak annyit, hogy a legfontosabb 19. századi folyamatokat – s azokkal együtt az addig ismert világrendet és életmódot is felszámolva – az első világháború zárta le, amelyik viszont már a 20. században zajlott. A hosszú 19. század ebben az értelmezésben tehát csak 1914-ben ért véget. Vagy egy másik példán szemléltetve: a Szovjetunió összeomlásával és a kelet-európai rendszerváltásokkal már olyan folyamatok indultak el, amelyek hatásukat igazán majd csak a 21. században, vagyis ma érzékeltetik, tehát történelmi szempontból a rövid 20. század a hidegháborúval együtt lezárult.

Mindez pedig csak azért jutott most eszembe, mert a múlt vasárnapi, immár harmadik idei voksolással a rövid 2014 gyakorlatilag véget ért. Lehet, és persze kell is, értékelni az eredményeket, mérlegelni az egyik oldalon a siker, a másik oldalon a kudarcsorozat okait, de mindez a hatását majd csak a későbbiekben, 2015-ben, s nagy valószínűség szerint legelőbb 2018-ban érzékeltetheti. A szocialisták országos választmánya szombati ülésén igyekezett összegezni a tapasztalatokat, a Fidesz pedig tegnap tartotta meg az önkormányzati választási kampányát értékelő rendezvényét.

Elképesztő káosz uralkodott ebben a rövid 2014-ben a baloldalinak mondott ellenzékben, gyakorlatilag egy pillanatig sem lehetett tudni, hogy ki és kivel, hogyan, mit és miért… A legerősebb kampányszlogenjük és céljuk is kimerült annyiban, hogy „le kell váltani Orbán Viktort”, arra azonban már nem jutott sem idő, sem energia, sem tehetőség, sem pénz, hogy esetleg felvázoljanak valami mást, ami miatt esetleg a választó is így gondolhatta volna. De nézzük csak meg: Demokratikus Koalíció, Együtt, Párbeszéd Magyarországért, Magyar Liberális Párt, Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány, Milla, Magyar Szolidaritás Mozgalom, Modern Magyarország Mozgalom… Kifelejtettem volna valamit a felsorolásból? (Nem lepne meg, ha igen, hiszen annyira elaprózódtak, elszaporodtak ezek a világmegváltó szervezetek, hogy már a saját híveiknek, szavazóiknak, de talán még a tagjaiknak is egyre nehezebb kiigazodni közöttük. Mert akkor most, aki tagja a Párbeszéd Magyarországértnak, az automatikusan tagja az Együttnek is? Vagy fordítva?! Vagy egyáltalán, hogyan…) És persze itt van még a Magyar Szocialista Párt is. Gyurcsány azonban annyira leamortizálva hagyta ott az MSZP-t, hogy abból felállni már aligha lehetséges, de persze még lehet talán néhány évig is vegetálni – próbálkozott ezzel Mesterházy Attila, s próbálkozik most Tóbiás József is –, amíg nem jön majd végül valaki, aki beismeri, hogy a „zakkant bolsi milliárdos” már rég leoltotta a villanyt.

Szóval teljes a káosz a baloldalinak mondott ellenzékben, s nagyon is igaza van Kósa Lajosnak, a Fidesz ügyvezető alelnökének, aki arról beszélt tegnap, hogy ezt a felszalámizott katyvaszt nem lehet, s nem is kell külön-külön kezelni, nehéz is lenne önálló pártonként beszélni róla. Hiszen ők mindnyájan együtt adják a hazai baloldalt ebben a nagy kátyúban megrekedve, az összes tagoltságával együtt is ugyanabban a gödörben vergődve. Az első pofon még a parlamenti választásokon érte őket, s ha van köztük legalább egy épkézláb politikus – olyan, aki nemcsak érvényesülni szeretne, de valóban alkalmas is lenne, mondjuk, az államférfi szerepkörének betöltésére –, akkor kellett volna felismerniük, hogy rossz úton, rossz irányban haladnak. Rosszul súgtak rossz tanácsadók…

De az első pofon után sem ismertek fel semmit. (Mondom én, hogy Gyurcsány leoltotta villanyt, s a pártházban már nem látnak semmit ebben a sötétben…) Ahogy Kósa fogalmazott tegnap: vesztes csapaton ne változtass – ezt az elvet követte ebben a rövid 2014-ben, az összes választás összes kampányában a baloldal. A vesztesek vezették újabb és újabb kudarcokba a felsorakozni is képtelen ellenzéket. Jött a második tasli, s már a Jobbik is megelőzte a baloldaliakat. A harmadikba meg már úgy sétáltak bele, ahogy a régi LGT-szám is mondja: „Tudod, az első pofon a legnagyobb, / aztán a többit lassan megszokod”.
Érdekes, hogy a bukott vezéregyéniségek pedig mindig megtalálják azt a kibúvót, azt a fogódzót, amivel a saját szájuk íze szerint magyarázhatják gyalázatos szereplésüket. Így például Kunhalmi Ágnes, a szocik fővárosi elnöke szerint ők gyakorlatilag szinte mindent megnyertek, amit csak lehetett, és fényesen, ragyogóbban szerepeltek, mint négy évvel ezelőtt:

„A 2010-es eredményeket megugrottuk, jobban szerepeltünk, az MSZP-sek nemcsak megőrizték a helyüket, de még javítani is tudtak rajta”. Így vigasztalódik a vesztes csapat.

Rövid volt hát ez a 2014, de nekik nem eléggé ahhoz, a méltóságukból legalább egy fikarcnyit megőrizzenek. S ma persze nem sejthetjük előre, hogy hányszor lépnek, léphetnek még pályára ugyanebben a felállásban.