Rosszkedvünk tele

Fagypont s borús ég alatt még városi környezetben is alig várjuk a tél és az idén messzire elcsatangolt tavasz küzdelmének kezdetét. Jelképnek sem akad egy-egy tavasziasabb délután, s talán még a telet jelző szalmabábot is hiába fogják elégetni a busók február elején. S ha az ember behúzódik a cserépkályha mellé, hajlamossá válik, hogy Kosztolányi kínai versfordításai vagy Krúdy helyett újspengleriánus, s mindenek felett lehangoló tanulmányokat vegyen elő. „Pedig mi, egyszerű emberek – írta még a második világháború idején Lin Yutang – kissé már vígabbak szeretnénk lenni”, s nem azon tűnődni, hogy a nyugati civilizáció mért gyilkolja alaposabban önmagát, mint a periklészi Athén. S a bölcs kínai hozzáteszi: „Görögország azért pusztult el, mert nem sikerült megoldani a hatalom és a szabadság ellentmondó problémáját.”

Előveszek néhány könyvet a polcokról – miközben hálát adok, hogy könyvtáram mennyezetig ér, és kiválóan szigeteli a mínuszokat –, s jegyzetelni kezdek.

Kezdjük az orosz értelmiségieknél. Prágában 1921-ben Szmena Veh, Útjelzők változása néven kialakul egy olyan, ragyogó tanulmányokat író munkacsoport, amely az emigráció szempontjából újraértékelte 1917-et és a bolsevik államot. Ami akkor jellegében nemzeti volt – állították –, a bolsevikok pedig etatisták és nem anarchisták, mint a vidék lázadó parasztjai (például Mahno apó paraszti köztársaságában), s képesek helyreállítani az orosz birodalmat. Valóságos mozgalommá lett a szmenavehistáké, s hívei tízezrével települtek vissza abba a lenini államba, amely az értelmiségieket objektíve a burzsoázia szövetségeseinek tekintette, s az otthon maradt moszkvai és pétervári professzorokat százával száműzte. Gondolataik csak nagyon későn leltek termékeny talajra a putyini ideológiában és a nyugati történészkonferenciákon. Az útjelzőket felcserélve, a szmenavehisták a hatalmat és a „birodalomnak lenni” érzetét többre tartották a szabadságnál.

Ma joggal reszketünk a harcos iszlámtól. Megfoghatatlan, olyan, mint a lidércnyomás. (A német nők lassan a pókokat és az egereket is megszeretik, ha összehasonlítják őket a szexista migránsokkal.) De volt harcos iszlám az első világháború végén is. Az orosz polgárháborúban ugyanis komoly ideológiai problémát jelentett, hogyan egyeztethető össze az iszlám és a pántürkizmus a szovjet, hosszú távon a részleges szuverenitást is elfojtó nemzetiségi politikával. Sztálin helyetteseként, a nemzetiségi népbiztosságon Szultan-Galijev keresett erre válaszokat. De őt 1923-ban kizárták a pártból, száműzték a Fehér-tenger mellé, majd 1940-ben, egy moszkvai börtönben kivégezték. Ugyanakkor Moszkva 1921-ben egyezményt kötött a kemáli Törökországgal, és a saját térfelén belül jóval keményebben törte meg az iszlám harcosait, mint azt az amerikaiak tették a mi időnkben Szaddám Huszeinnel és hadseregével. (Szaddám orosz és amerikai hadi akadémiákon képzett tisztjei aztán ott bábáskodtak az Iszlám Állam megszületésénél.) A szovjet történészeknek tilos lett az Aranyhordát (Kazány) idealizálni, és a harmincas években az ázsiai termelési mód védelmezőit lágerbe küldték. A központosított bolsevik állam gyakorlata tehát nem volt összeegyeztethető a moszlimok relatív szabadságával, s a német támadás után a „szultan-galijevizmust” korai fasiszta ideológiaként bélyegezték meg. Oroszországban, ahol sokkal nagyobb a moszlimok száma, mint Nyugaton, ma mégis relatív nyugalom uralkodik: Kazany a tatárok szent városa és a posztszovjet mohamedán köztársaságok együttműködnek Moszkvával.

Szegények és gazdagok ellentéte: ha erre gondolunk, mindnyájunkat elfog a kiábrándulás és a reménytelenség. Még Szultan-Galijev fogalmazta meg, hogy a mohamedán népek eleve proletár népek. Most megint itt állnak Európa kapujában. S Frantz Fanon, a Martinique-ből jött fekete gondolkodó írta le még az algériai háború előestéjén, Fekete bőr, fehér maszk című könyvében, hogy a gyarmatosítás nemcsak elszegényítette a harmadik világ tömegeit, hanem az erkölcsi hanyatlás és a depresszió útjára is vitte őket. A föld rabjai című könyvében – amelyhez Jean-Paul Sartre írta az előszót – hangsúlyozta, gyarmattá lenni európai út volt, Odüsszeia, a vég abszolút kezdete. S most, akárhová nyúlunk, minden elromlott, s földünk visszatérőben van a középkorba. (Menjetek, mondta Sartre akkoriban a fiatal franciáknak, a gyarmatokra, hogy lássátok, a világ nem Európa.)

S miután részt vett az algériai népfelszabadító mozgalom munkájában, Fanon lábjegyzetben megjegyezte azt is, hogy az észak-afrikaiak durva kriminalitása a gyarmati létre adott válasz volt. (A ma németje csak most kapja telibe őket. Nafriknak nevezi őket. A rendőrség ezt nem teheti, s nem is mindig jegyzőkönyvezi tetteiket.)

Az európai életszínvonal megszerzésének céljával – bevándorlás útján – a színesek mélyen belevetették magukat Fanon szimbolikus Odüsszeiájába, s az egész világon fellépnek a fehér ember hatalmi politikájának érvénytelenítésére. A hatalom és a szabadság ellentmondó problémája ezúttal is megoldatlan marad. Inkább előveszem hát Kosztolányit és Lin Yutangot, és még egy-két hasábot dobok a tűzre. „Ha az emberiség úgy megtanulja az alvás művészetét, ahogy Li Liweng leírja, akkor igazán civilizáltnak nevezheti magát” – olvasom Az élet gyönyörűségei című részből a megfelelő passzust.