Retúr

Ez a zavaros meglehetősen tisztán körülhatárolható, Afrika szubszaharai és középső részét jelenti, és az Egyesült Nemzetek Szervezete honlapján kell megtekinteni. A feltételes mód itt ugyanis kizárt.

Az ábra az úgynevezett emberi fejlődési indexet szemlélteti. Hivatalos meghatározás szerint az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) által kialakított emberi fejlődési index célja, hogy átfogóbb meghatározást adjon a GDP mutatóján túlmutató fejlődés fogalmáról, egy olyan meghatározást, amely a várható élettartam, valamint az oktatási szintek kérdéskörét is felöleli. Az afrikai országok indexe: alacsony. Ebből az oktatást érdemes kiemelni, tekintettel arra, hogy mielőtt a nagyon aktív migránsmentő szervezetek, nem elhanyagolható olasz nyomásra, felhagytak Afrikából Európába irányuló transzporttevékenységükkel, már hetekkel korábban kevesebbet vagy semmit sem lehetett olvasni arról, hogy mennyi magasan képzett, több nyelven beszélő migráns érkezik az életveszélyes földközi-tengeri útvonalon. Ez annak fényében nem lehet meglepő, hogy Afrikában a legfrissebb adatok szerint mintegy kétszáz állami vagy önkormányzati fenntartásban működő felsőoktatási intézmény van, és kevesebb mint ötszáz privát fenntartású. (Utóbbiak meghatározó részét egyébként különböző egyházak, mind keresztények, működtetik.)

Az sem mellékes, hogy ezen intézményekbe nem lehet csak úgy bekerülni a falvakból, külvárosokból, az érintett országokban a demokrácia e tanügyi vadhajtását nem ismerik, csak az erősebb kutyákat. Az sem mellékes, hogy ezen országokban összesen csak két (!) helyen vehetnek fel hitelt, ha úgy tetszik, diákhitelt a szerencsések felsőoktatási tanulmányaik finanszírozásához, és természetesen szó sincs határokon átnyúló kezdeményezésről. A megfelelő képzéshez jutó rétegek pedig nem veszik nyakukba a Szaharát, ők köszönik szépen, jól megvannak otthon. Ha mégis máshol, esetleg Európában képzelik el az életüket, akkor azt az unalmas, hivatalos úton-módon valósítják meg, nem is érdemes rá szót vesztegetni.

Visszatérve a Merkel–Schulz-vitához, abban ismét elhangzott, hogy milyen munkavállalókra van szükség Németországban. Azaz Berlinben még mindig nem tettek le arról, pedig már két éve is cikkeztek róla a lapok, hogy demokratikus módon, a szolidaritás oltárán áldozva kiválogatják a menekülteket.

És akkor példa az afrikai munkakedvre. Nagy Afrika-vadászunk, Széchenyi Zsigmond, aki egyébként kedvelte embereit, Csui című könyvében azért csak megemlíti, hogy semmit sem lehet rájuk bízni, mert rögtön elalszanak. A rendszerváltás hajnalán hazatért másik híres Afrika-vadászunk pedig egy hosszú beszámolójában többször is visszakanyarodott segítői munkakedvéhez, élénken ecsetelve, hogy hiába volt a környéken sok gyümölcs, nem szakították le, hanem megvárták, míg belenő a szájukba.

A következő példa már hazai, határ menti, és arról szól, hogy még mindig mindenki szírnek vallja magát, és a rendőrök tulajdonképpen kérdés nélkül is beírhatnák az összes szír születési dátumát, ami még mindig január 1. Foglalkozását tekintve mindenki informatikusnak vallja magát, annak ellenére, hogy amikor belenéznek a szemükbe, bizony nem nyílik ablak a világra, és a mit dolgozott otthon kérdésre gyakori válasz, hogy délutánonként segítettem anyámnak. A szírek közül egyébként sokan Afganisztánból érkeztek, amely az ENSZ térképén ugyanolyan világoskék színnel tündököl, mint az afrikai országok nagy része. Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy ha a migránsok kaptak is valakitől vonatjegyet, akkor még nem jöttek rá, hogy az sajnos nem one way ticket, hanem bizony retúr.