Rendületlenül

– Nem. Semmi szükségünk erre, jól megvagyunk így is. Viszonthallásra! – csapta rá Svejdicsné nagy gyakorlattal a súlyos, tárcsás telefon kagylóját a kérdezőre, majd elégedetten az előtte fekvő újságba mélyedt. Harminc évvel ezelőtt egy-egy ilyen pillanatnál még dia-dalmasan körbehordozta volna tekintetét a kollégáin, hogy lássák, érezzék, mi itt a rend, és ki is képviseli azt. De eltelt már annyi évtized, hogy a feladatból kivesszen az élvezet, Svejdicsné mellől meg a munkatársak. Így csak magában hümmentett egyet, majd beírt egy újabb szót a keresztrejtvénybe.

A Szervezet legöregebb tagja sem emlékezett már arra, hogyan és mikor került ide a göndörített, répavörös hajú, szúrós kék szemű nő, aki időtlen idők óta a Vezérigazgatóhoz vezető folyosó melletti, nyitott irodában fészkelt. Sem arra, hogy voltaképpen mivel is foglalkozik – már azonkívül, hogy mesterien hárítja el a telefonos és személyes megkereséseket, amelyek a forrásokban szűkölködő, ám problémákban dúskáló Szervezetet érik.

A telefonos csaták sokaságát olykor látogatók szakították meg, akiket személyesen kellett elhajtani – ez emelte művészetté Svejdicsné tisztességes iparosmunkáját. Személyesen is ugyanazon az ellentmondást nem tűrő hangon zavart el mindenkit: mindegy volt, hogy az illető ügynök, aki a porszívóját akarja rájuk sózni, vagy piaci befektető, aki észszerű ötlettel próbált volna életet lehelni a megkerülhetetlen, ám egyre foszladozó renoméjú Szervezetbe.

Akit Svejdicsné nem ismert legalább húsz éve, annak esélye sem volt a Vezérigazgató elé jutni. Volt is nagy baj, amikor kilencvenhatban meghalt a kerület postása – hónapokba telt, mire a vezetőség könyörgésére Svejdicsné az új postásnak hajlandó volt átvenni a leveleket, és nem parancsolta egyből ki az épületből. Azonban lecserélni, nyugdíjazni, áthelyezni éppolyan lehetetlennek tűnt az asszonyt, mint együttműködni vele. Így minden maradt a régiben.

A munkatársak közben lassan kikoptak mellőle. Elvitte őket a munkaerőpiac, a szűkülő költségvetés kényszere vagy a nyugdíj, újakat meg nem engedett felvenni a helyükre. Ha pedig valami protekcióval valakinek mégiscsak sikerült álláshoz jutnia a Szervezetnél, két napig sem bírta az öregasszony szúrós tekintetét és megvető hangját. Egyébként a számítógépek és a mobiltelefonok sem: bármelyikkel próbálták is ellátni Svejdicsnét, a készülék napok alatt tönkrement.

Így a Vezérigazgatóval együtt húsz helyett immár összesen négy fővel működött tovább a Szervezet, amely csendeskén haldokolt az illuzórikus időtlenségben. Mire bárki beért, Svejdicsné már buzgalommal töltögette a keresztrejtvényét, s még akkor is a papírokkal szöszmötölt, amikor a takarítók sietősen csörömpöltek haza felmosófegyverzetükkel. Tegyük hozzá, a Vezérigazgató vajmi ritkán látogatott már be a Szervezet irodájába, ha mégis, azt kétórás ebédszünetekkel és a szomszédos kerthelyiségben ücsörgéssel próbálta elviselhetővé tenni, s két – Svejdicsné által negyedszázada megtűrt – kolléganője is inkább csak egymással trécselni járt be az épületbe.

Aztán egy ólmos, esős, depresszív napon a Vezérigazgató valamiért a szokásosnál korábban érkezett, és feltűnt neki, hogy köszönésére nem jön válasz Svejdicsné szobájából. Belépve a kis irodába a férfi megrökönyödve látta, hogy az asszony tágra nyílt szemekkel, mereven hátradőlve ül a székében, mozdulatlanul. – Andika! – lépett közelebb a Vezérigazgató kissé feszülten. – Andika, valami baj van? – kérdezte. Nem kapott választ, a festett, ondolált fürtök harciasan megrezdültek, ahogy a férfi megragadta az idős asszony karját.

– Andika, alszol? Andika! – keltegette kollégáját egyre hevesebben, ám úgy tűnt, Svejdicsnére nem hat az ébresztgetés. Riadt szaladgálás, ideges telefonok és sápítozó kolléganők rövid jelenetei után hamarosan kipattant az ajtó, és hordágyastul berobogtak a mentők. Kétoldalt belekaroltak az idős asszonyba, hogy kiszedjék a székéből, sikerrel fel is állították, kiemelni azonban nem bírták, akárhogy ráncigálták. No, mi van már? – fakadt ki az egyik mentős, és féltérdre ereszkedve bekukkantottak az asztal alá. Akkor látták, miért nem tudták kimozdítani helyzetéből az asszonyt: Svejdicsné lába bokától lefelé bele volt betonozva az iroda padlójába.