Mióta Magyarország létezik, több mint ezer éve, mindig akadtak, akik jó pénzért, rosszul felfogott érdekből, félelemből, tévhitből vagy ki tudja miért, kiszolgáltatták hazájukat idegen érdekeknek. De ezt főként egyénenként tették. Csoportosan, intézményesen azonban csak a huszadik század elejétől vált jellemzővé, amikor megkonstruált, hamis ideológiai alap szolgáltatott érveket arra, hogy árulókká váljanak. Ők voltak a bolsevisták, a kommunisták, a radikál-liberálisok, akik szovjet-orosz mintára létrehozták a dicstelen Tanácsköztársaságot a vesztes első világháború után. Trianon és következményei a győztes nagyhatalmak döntése nyomán nélkülük is bekövetkeztek volna, de nem ilyen súlyos áron.
A dadogós arisztokrata Károlyi Mihály és a vörösterror végül is szinte mindent vitt. Herczeg Ferenc író így látta a köztársasági elnökké vált grófot:
„…a nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve… Soha addig az ország nem látta még a kétes egzisztenciáknak olyan elszánt rohamát, mint aminőt gróf Károlyi vezetett a közélet magaslatai felé. Ezek az emberek Károlyival egyetemben a szabadságot csak anarchia alakjában tudták megérteni. A törvényes rendet ostromolták, és azt állították, hogy a zsarnokság ellen harcolnak. Porba gázolták Magyarország tekintélyét…, egymás kezéből kapkodták a nemzet hajdani gazdagságának szomorú rongyait és úgy újjongtak, mintha dicső prédát nyertek volna valami ellenségen.” Ezekre bízták – a többi között Kun Bélára, Kunfi Zsigmondra, Lukács Györgyre, Rákosi Mátyásra, Szamuely Tiborra – 133 napig hazánkat. Mályusz Elemér ezt írta: „…1919. március 21-én kezdetét vette a legdurvább abszolutizmus, a legkíméletlenebb rémuralom… Nem kommunizmus volt Magyarországon, nem is munkásdiktatúra. Proletárdiktatúra címén egy maroknyi ember uralkodott, és nyomta el a polgárságon meg a parasztságon kívül magát a munkásosztályt is.”
A vörös diktatúra bukása után kunbéláék a romokban hevert, területének kétharmadától megfosztott Magyarországról kilencvenöt éve, augusztus 2-án az elrabolt kincsekkel megrakott különvonattal, autókkal menekültek Ausztriába. A külföldi emigrációba szoruló vörös vezérek folytatták lejárató hadműveletüket Magyarország ellen. Amit addig folytattak, amíg vissza nem térhettek a második világháború után a hódítóként érkező szovjet hadsereggel. A hatalom gyakorlását megtorlással, bosszúállással, vérengzéssel folytatták 1956-ig. A magyarság elleni gyűlöletük nem hagyott alább, a forradalom és szabadságharc leverésére Kádár, Münnich, Apró, Hegedűs behívták a szovjeteket. Megint nemzetük ellen fordultak. Árulásukat a szocializmus és kommunizmus építése nevében újabb vérengzéssel, megtorlással igazolták. Lelkiismeretüket (ha volt ilyen) több mint négyszáz kivégzett, csaknem tízezer sortűzben meghalt, harcokban elesett áldozat és sok tízezer börtönbe zárt, szorosan megfigyelt ember terheli. Ők is úgymond magyarok voltak külföldi erők szolgálatában. Nem szabad elfelejteni, hogy liberális, baloldali sajtójuk – mint például a Népszava, Az Est, később a Szabad Nép, a Népszabadság –, újságírói elvtelenül kiszolgálták gazdáikat.
A huszadik század dióhéjban összefoglalt történelme azonban nem ért véget az 1990-ben kezdődött rendszerváltással. A régi árulók reinkarnálódtak, itt vannak közöttünk, és ugyanazt teszik, mint elődeik, eszmetársaik, apáik, nagyapáik. Magyarország ellenségei tehát békeidőben, a rendszerváltás óta ismét összeverbuválódtak bel- és külföldön egyaránt. Az álliberalizmus jegyében feljelentenek, nyugati bértollnokokat fogadnak, és onnan üzengetnek vezető baloldali napilapokban, hogy mit kell csinálnunk. Persze csak akkor, amikor jobboldali kormányok vannak hatalmon. Amikor ők, a szocialisták és balliberálisok vezették az országot, akkor szabadon folyt az ország kiárusítása, gazdasági, pénzügyi, jogi és parlamentáris függetlenségének aláásása. Gyakorlatilag ők veszélyeztetik a demokráciát, a békés polgári fejlődést.
Azt tudjuk, hogy a liberálisok csak addig liberálisok, amíg a saját nézeteiket hirdethetik, és mások is azt mondják és teszik, amit ők mondanak. De ha mások is elmondják véleményüket, ami nem egyezik az övékkel, akkor dühödten reagálnak rá. Sőt befolyásos médiumaikkal különböző hazug, nemtelen, rágalmazó bélyegeket ragasztanak emberekre, amivel lehetetlenné próbálják tenni politikai, közéleti pályafutásukat.
A fő ellenség természetesen Orbán Viktor és politikustársai. Ez a hazugságdömping folyik iszonyú intenzitással 2010 óta félhivatalosan az Egyesült Államokból és az Európai Unióból a kétharmados Orbán-kormány ellen. A tusnádfürdői Orbán-beszéd óta, ami egy kötetlen nyári találkozón a liberalizmus, az illiberalizmus lényegét tárta fel, a magyar miniszterelnököt Putyinhoz, Erdoganhoz is hasonlítják, és nem ér véget a példálózás. Olyan blődségeket hangoztatnak, hogy véget ért a magyar demokrácia, épül a „sovén-etnicista diktatúra” (Tamás Gáspár Miklós), Magyarország „szinte teljesen leíródott” (Hegedűs István) és így tovább. Az már viszont nem hülyeség, hogy bizonyos Charles Gati azon szervezkedik, hogy helyezze az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal alacsonyabb szintre, s tűzzék napirendre az Európai Unióban hazánk tagságának kérdését.
S itt kanyarodnék vissza a múltba. Akik ma a magyar nemzetet, a magyar államot támadják külföldön külföldről, azok Kun Béla, Károlyi Mihály, Lukács György stb. szellemi örökösei. Közös bennük a magyarság, a magyar történelmi múlt, a Magyarország elleni gyűlölet. Vannak persze olyan baloldali, liberális értékeket valló magyarok is, akik elvetik ezt a fajta magatartást. Schiffer András a Magyar Nemzetben Charles Gati cikke kapcsán ezt nyilatkozta: „Azok, akik a tengerentúlról kulturális háborúról vizionálnak, aligha veszik észre, hogy kijelentéseikkel a magyar emberek önbecsülését sértik, és akaratlanul éppen Orbán Viktor hatalmon maradását szolgálják.”