Régi idők mozdonyai

Ha nyár, akkor Balaton, aki teheti, még augusztus végén is keresi a vízpartot, a felüdülést strandokon, a napfényt vagy az árnyat adó fákat, a sült hekket meg a lángost. Létezik viszont egy külön társadalmi réteg, a vasútbarátoké. Nekik a balatoni hétvégék egészen mást jelentenek: Nohab, Szergej, Csörgő, Ludmilla. A MÁV nagyon ráérzett, már a harmadik idényben közlekedteti ezeket a különleges és a rajongók körében legendásnak számító mozdonyokat, amelyek éppen vagy csaknem fél évszázada álltak forgalomba.

Ez a rajongás az idősebb generációnál azóta is tart, a fiatalabbakat pedig már megfertőzte. Költhet a vasút vagy az állam akár ezermilliárd forintot modernizációra, megveheti a legkorszerűbb csili-vili motorvonatokat, közel sincs akkora hatásuk, olyan tekintélyük, mint a turcsi orrú svéd Nohabnak vagy az egykori szovjet ipar két őserejének, a Szergejnek és a Ludmillának. Szinte nincs Magyarországon olyan vasútbarát, aki ne fújná a mozdonyok beszerzésének történetét vagy éppen a műszaki adataikat.

Mitől oly különlegesek? Történetük, megjelenésük, erejük, hangjuk és igen, szaguk van. Mégpedig semmivel sem összetéveszthető. Mellettük a legmodernebb, villámgyors és filigrán Flirt motorvonat, a MÁV üdvöskéje, műanyagnak számít. Ez a néhány nagy vas tömegeket képes mozgósítani – leginkább nyáron, az észak-balatoni vasútvonalon. Fiatal srácok, egyetemi tanárok, meglett családapák, külföldről idesereglett vasútbarátok szinte mágnesként követik azokat a vonatokat, amelyeket ilyen dízelmozdonyok húznak. Vagy egyáltalán nem követik – várnak rájuk.

Néhány állomás peronját ellepik az ott várakozó vagy a szerelvényről leugráló fotósok, hogy a mozdonyokról és a környezetről a lehető legjobb képet készíthessék.

Székesfehérvár határában például a vasúti pálya mentén lévő tíz méter magas szalmabáláról – hogyan jutnak oda fel, az számomra rejtély – fotózzák az elhaladó gépeket, majd kocsiba pattannak, és követik a vonatot, mint egy nagyvadat. A MÁV például azt a szívességet is megteszi, hogy Szabadbattyán állomáson – itt válik ketté a két balatoni vonal – mozdonyt cserél.

Az érdeklődők legnagyobb örömére itt tol rá a szerelvényre a kikent-kifent, narancssárga M62-es Szergej. Olyan mozdonyt varázsolnak ide, amelynek homlokfelületén a légy is seggen csúszik. Ilyenkor az első két kocsiban az ablakokon sem lehet kihajolni, mert azok már foglaltak: vagy a fotósok lógnak ki derékig, vagy a kisgyerekeket segítik fel a párkányra a szüleik, hogy jobban lássanak. Innentől pedig a dízellegenda méltóságteljesen, hatalmas erővel lendíti előre szerelvényét, amit az is jelez, hogy a két kályhacső méterű kipufogóból árad a korom, szinte az ég is elsötétül. A vasutasok egyébként ennek sajátságos értelmezést adnak, a kiáradó füstfelhőt fokozat szerint kisfröccsnek, nagyfröccsnek, illetve házmesternek hívják.

Ettől a látványtól minden bizonnyal a hajukat tépnék az unió kockafejű zöld bürokratái, de ez nem számít. Akik hosszú kilométereken át képesek követni a vonatot, magasról tesznek erre. Az effajta rajongás azért nem hétköznapi és egyben rejtélyes, mert a Nohabot például tizenöt éve vonták ki a menetrend szerinti forgalomból.

Az a kissrác, akinek a pólóján egy ilyen feszít, és az édesanyja kíséretében, fényképezőgéppel a nyakában járja be az észak-balatoni vasútvonalat – a huszonkilencest –, még meg sem született akkor. A témát viszont keni-vágja. Amikor az anyuka rákérdez, miért baj, hogy a Csörgő, a magyar dízelmozdony remotorizált, vagyis felújított, a srác a legtermészetesebben vágja rá: azért, mert nem eredeti. Ez persze a MÁV utazóközönségénél nem mindenkinek ilyen élmény, egy hölgy a mobiltelefonján tolmácsolja ismerősének, hogy ez a szörnyű fülke olyan, amilyenben még annak idején Budapest és Szeged között utazott. „Olyan ez, mint a régi idők mozija” – mondja. De kit érdekel ez, amikor egy-egy „előadásra” jó ilyen közönséggel beülni.