Ravatalszolga

Nehéz megbékélni akár csak magunkkal is, amikor a halál nyomában szinte azonnal megjelennek a döglegyek, keselyűk, hiénák. Amikor egy újság teljes önfeladással az egykori államelnök halálát az egész címlapot befedő Árpi bácsis portréval adja hírül. Másnap meg jön Lengyel László, finomkodó otrombasággal tolakodik az amúgy is hatalmassá növesztett szellemi ravatalhoz, és kíméletlen gyűlöletével mutatja meg, mit is jelent ma a gyász baloldali-liberális körökben.

„Volt idő, amikor Magyarországnak mosolygós, meleg, nyitott emberarca volt. Mindenre és mindenkire kíváncsi. Szegényekhez szívvel forduló, ember és ember között különbséget nem ismerő, személyes, kedves arc. Őszinte szemek. Értő hallgatás. Szenvedésben megedzett szív. Magyar patrióta. Európai polgár. Magyarország emberarca, első igazi köztársasági elnöke, Göncz Árpád volt… ő volt a Jó Oldal. Ellentéte mindannak, amit a mai, embertelen és szívtelen Magyarország, a szabadságot és szolidaritást eltemető ország, a Rossz Oldal képe mutat. Rossz arcunk, sötét oldalunk, amikor semmi nyikhajok küszöbre, faluszélre rúgják a szegényt, kerítést húzatnak nyomorult menekültek elé, s nem szégyellnek lopni, csalni, hazudozni.”

Azért, mert a szerző kitűnően szerette a halottat, miért kell azonnal gyűlölködni? Éppen a szelídnek – igaz, ócska álirodalmi stíluseszközökkel – megfestett Göncz elnök felmagasztalása után? A személyi kultusz virágkorára emlékeztető, lelkesedéstől felfűtött szóömleny, akár a valamikori sztálinvárosi vörös vas, izzik és pusztít: igen, van, akit még a halál sem tud megállítani magamutogató önzésében. Íme, Lengyel László, a bennfentes gyászoló. Nem hiányozhat az írásból a fővárosi entellektüeleket igen nagyon foglalkoztató eset sem, „Esterházy Péter (jaj, jaj és még egyszer, jaj!)” súlyos betegsége. Akitől természetesen hosszúkásan idéz Göncznek címzett mondatokat. (Magánüzenet: Kedves Péter, nem tudtam bajodról. Ha bántottalak, bocsáss meg. És épülj fel, mert van még dolgod ebben a világban. D. P. )

Lengyel László grafomániája egyébként eszmetársait is foglalkoztatta. Föld S. Péter éppen irodalmi sznobizmusát értékelte a következőképp: „A pénzügyhöz értők közül ő a legjobb publicista, a közírók között valószínűleg ő a legjobb pénzügyes… Talán nincs olyan Lengyel-dolgozat, amelyben ne szerepelne egy idézet Shakespeare-től, mondat Máraitól, gondolat Bibótól. Odalök elénk egy idézetet, azzal indul vagy azzal zár – ettől az egész sejtelmesnek látszik, nagy ívűnek és utánozhatatlannak. (És ettől – akár egy önmagát beteljesítő jóslat – valóban nagy ívű és utánozhatatlan). De legalábbis egyedi.”

Nincs ez másként a Göncz-siratóban sem, rákapaszkodik Esterházy mondataira, és eljut az öntelt ostobaság csúcsára: „Isten talán mégis tudja, hogy mit csinál. Göncz Árpád mintha Ferenc pápában folytatódna.”

Lengyel László 1993-ban szerényen azt írta magáról: „Lehet, hogy sok politikusra azért fognak emlékezni, mert írtam róluk.”

Göncz Árpádról kár volt ezt a nagyképű búcsúömlengést megfogalmaznia. Az államelnökre egészen más okok miatt gondolunk vissza jó szívvel.

Lengyel László meg marad aki volt, öntelt, pökhendi és hülye.