A teljesség igénye nélkül készítendő semmitmondó felsorolás helyett nézzük most csak azt, hogy – sok más mellett – így például hetven évvel ezelőtt adták ki a parancsot az úgynevezett málenkij robotra is, miután a Vörös Hadsereg „kis munkára” hurcolt el Magyarországról férfiakat és nőket a Szovjetunióba. A foglyok a zömmel vasúti csomópontok közelében felállított gyűjtőtáborokba kerültek. A zsúfoltság, a hideg, a járványok, az éhezés már itt megtizedelte őket, a szovjet táborokban aztán még többen haltak meg. A magyar foglyok közül pedig sokan éppen abba a Grúziába is kerültek, amelynek társulási és szabad kereskedelmi megállapodását most decemberben ratifikálta az Európai Parlament.
Vitték hetven évvel ezelőtt az elhurcolt magyar embereket kényszermunkára a manapság forrongó donyeci iparvidékre, az Ukrajnától az idén elcsatolt Krím-félszigetre (az egykori Meotisba), de az Urálba, Azerbajdzsánba, sőt még Dél-Szibériába is. E vidékeken helyenként ma már emlékhelyek őrzik az akkor történt tragédiák emlékét. Dupka György, a neves kárpátaljai magyar költő és politikus, művelődésszervező néhány társával együtt két évvel ezelőtt végigjárta a hadifoglyok útját. Odáig mentek, ahol még egykori magyar rabok, elhurcolt emberek nyomát fellelték…
Tavaly megjelent, Hova tűnt a sok virág… című könyvében részletesen dokumentálta utazásuk tapasztalatait, gazdag képanyaggal, és talán mindezeknél sokkal megdöbbentőbb adatsorokkal: „Megtaláltuk a most is működő, azóta felújított, egykor az 1701. sz. lágerhez tartozó fűrésztelepet, ahol az elbeszélések szerint pécsváradi elhurcoltak végeztek rabszolgamunkát” – írta a tavalyi Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetében, amelyben neveket is sorolt: Diszlberger Katalin, Papp Jánosné, Shultz Istvánné és még mások… „A fűrésztelep kerítésénél kegyeletteljes megemlékezést tartottunk. Először Müller Judit mesélte el nagymamája kálváriáját, aki túlélte az itteni lágert, épségben hazatért. A fűrésztelep deszkakerítésére négy fénymásolatot rögzített. Az egyiken három pécsváradi elhurcolt lány látható, középen Judit nagymamája. A másikon 1946 nyarán keltezett, az Urálból küldött német nyelvű levél, a harmadikon szintén egy levelezőlap, a negyediken csoportos kép az Oktybarszkij lágerben dolgozó fiatal lányokról és fiúkról.”
Grúzia, ahol hetven évvel ezelőtt ugyancsak hasonló táborok, lágerek működtek, manapság viszonylag ritkán kerül az érdeklődés középpontjába. Geopolitikai helyzete miatt a külpolitikai témák között leginkább csak a lapok hírsoraiban köt ki. A grúz témák iránt legutóbb akkor volt fokozottabb érdeklődés itthon, amikor 2008-ban kitört a grúziai háború – és bár azóta is folyamatosan feszült a helyzet a két szakadár köztársaság, Dél-Oszétia és Abházia miatt, innen nézve ma már ez is kevésbé tűnik izgalmasnak. A kérdés azonban nemcsak az önrendelkezésről, a függetlenségről és az államiságról, hanem nagyhatalmi ambíciókról és érdekszférákról is szól.
Grúzia két szakadár köztársasága kikiáltotta függetlenségét, de ezt csak Oroszország ismerte el. Azon az őszön pedig a déloszét elnök bejelentette: ők valójában nem független államot akarnak létrehozni, hanem Oroszországhoz kívánnak csatlakozni. Talán részben erre is reflektálva, Dmitrij Medvegyev akkori orosz elnök alig néhány nappal később sietett közölni, hogy „Grúzia agressziója a békés Dél-Oszétia ellen, és folytatódó militarizálódása elsőrendű feladattá tette az orosz fegyveres erők felszerelését új eszközökkel”. Hogy is van ez?! Ha orosz csapatok állomásoznak a független Grúzia területén, annak Dél-Oszétia nevű tartományában, akkor hogyan lehetnének a grúzok az agresszorok? Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár közben bejelentette, hogy békefenntartó erők telepítését fontolgatja a két grúziai szakadár térségbe, és az ENSZ-közgyűlés kéthetes miniszteri ülésszakán is Grúzia ügye volt az egyik legfontosabb téma…
A békefenntartó missziók valóban fontos szerepet töltenek be a világ – sajnos – egyre több pontján, de látni kell, hogy talán mégsem ez az igazi megoldás. Mert mi történne például, ha a kétszáz évvel ezelőtt meghódított Oszétia egészben, úgy, ahogy van, egyszerűen csak visszakapná függetlenségét? És nem tartozna sem Oroszországhoz, sem Grúziához egyetlen négyzetmétere sem. Hogy végre az oszét nebulóknak is érdemes legyen megtanítani az iskolákban a haza és a függetlenség szavakat – az anyanyelvükön.
No, ehhez persze még nagyon sok víznek kell lefolynia az Ardonon, a Tereken vagy a térség bármely más kisebb-nagyobb folyóján. Hiszen az év végén is, alig néhány nappal a strasbourgi ratifikáció előtt, épp a grúz határnál támadt sürgős gyakorlatoznivalója az orosz haderőnek. Lesz hát éppen elég okunk arra, hogy odafigyeljünk Grúziára, mire a társulási és szabad kereskedelmi megállapodásban foglaltak megvalósulhatnak. S addigra talán végül majd az is kiderül, hogy valójában Európában vagy Ázsiá-
ban van-e ez az ország.