Rákosi kenyértörése

Ezt tették a második világháború után is. A többi koalíciós párt viszont szerette a kissé korrupt, ám moralizáló parlamenti kereteket, a népnevelő programok hirdetését és a pártoktól elválaszthatatlan veszekedést, mint a demokrácia jelét. A tisztogatási akciók és a tömegpropaganda a kommunisták fegyvere volt. Az új kenyér ünnepét és Szent István napját mint az új alkotmány ünnepét látványosan összekapcsolták. Főtitkárukat, Rákosi Mátyást számos képen megörökítette a kamera, amint új kenyeret vesz át a gazdáktól vagy akár a falu papjától, s üdvözült mosollyal tízóraizik az aratók között. Vagy ahogy együtt lendíti velük a kaszát a bajai és bácsalmási aratóünnepen, majd 1948-ban Kecskeméten, az új kenyér ünnepén a díszemelvényen úgy szónokol, mintha Dózsa György tévedésből megkopaszodott reinkarnációja lenne. Portréja mellett eltörpül a két szakállas alak, Dózsa György és Szent István arcképe. Az utóbbiak közt van valamiféle titokzatos ellentét: az 1949-es rendezvényeken István képe már eltűnik, Dózsa neve pedig a belügyi sportolók mezén tűnik fel. (A pártideológusok ugyan töprengtek István király mint koronás forradalmár beállításán, de aztán elvetették.)

Az új kenyér ünnepe a „felülről jött hagyományok” egyike. Részben Darányi Ignác földművelésügyi miniszternek az 1890-es években elindított hivatalos aratóünnepeihez, részben pedig az Országos Nemzeti Bizottmány munkásságához kötődik, amely az aratókoszorúk és jeles napok népi hagyománya mellett az ünnepi rendezvényeken meghonosította az „új kenyér” kultuszát. (A kenyér ebben a formában szakrális tárggyá magasztosodva illeszkedett be a keresztény hitvilágba.) A kommunista párt 1946-ban kezdte használni népünnepélyeinek kellékeként, amelyek aztán Péter-Pál napról augusztus huszadikára, Szent István király ünnepére tolódtak át. A párt benyújtotta a politikai számlát is: a jeles napból az új alkotmány ünnepe lett, amelyet az alaposan megfélemlített országgyűléssel gyorsan megszavaztatott, s összekapcsolva az új kenyér ünnepével az új, ateista liturgia részévé tette.

Az 1949. évi XX. törvénnyel becikkelyezett, Rákosi-féle alkotmánnyal lezárult a kommunista hatalomátvétel folyamata, s kiépült az az állampárti modell, amely a szovjet érdekszféra összes országai, így Magyarország számára is kötelező minta volt. Népköztársaság lettünk, ami egy három és fél éves koalíciós köztársasági lét végére tett pontot nem sokkal azután, hogy 1946-ban a nemzetgyűlés kimondta a több mint ezeréves magyar királyság megszűnését. A Rákosi-féle alkotmány egyben a régi Közép-Euró­pa
feltámaszthatatlanságát jelképezte, a Szent István-i Magyarország végét. Üzenet volt ez nekünk, akárcsak Poroszország 1947 áprilisában Moszkvában kimondott felszámolása a németek számára, ami az ország ősi porosz területeinek végleges elvesztését jelentette.

A szűkebb pártvezetés megpróbált a gyökeres fordulatnak nemzeti narratívát adni, amelynek iskolapéldái harminchárom jeles magyar író Rákosi 60. születésnapjára írott „műremekeiben” is jól kirajzolódnak. Dózsa-, Rákóczi- és Kossuth-kultusz keveredik ebben a narratívában a tanácsköztársaság harcainak dicsőítésével. Örkény István például a „salgótarjáni legendát” dolgozta fel, hogyan fordította vissza a csehek elleni győztes rohamra Rákosi a visszavonuló vörös katonákat. Egy acélgyári kovács meséli el az írónak, hogy nyitott automobiljáról mondott beszéde után megéljenezték Rákosi elvtársat, és énekelve indultak vissza a háborúba: „ Annyi bizonyos, hogy abban az órában dőlt el minden, amikor Rákóczi tölgyfájánál beszélt Rákosi elvtárs.”    

A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok államaként deklarálta magát, amelyben „minden hatalom a népé” volt. Az alkotmányban lefektetett célt a szocialista társadalom megteremtésében határozták meg a törvényhozók, miközben a koalíciós pártok felszámolásával és szabad választások híján a parlament egészen 1990-ig elvesztette minden jelentőségét. A választott egyszemélyi államfői tisztséget az állampárt egy kollektív testülettel, az Elnöki Tanáccsal cserélte fel, amelynek elnöke a fogadásokon formálisan államfőként tűnt fel. A minisztertanács, azaz a kormány ugyancsak formailag kifogásolható módon volt alárendelve az országgyűlésnek, valójában a döntéseket a Magyar Dolgozók Pártja, azaz a kommunista párt központi vezetősége és a politikai bizottság hozta. Ennek megfelelően az Elnöki Tanács egészen 1989. őszi megszűnéséig a parlamentet megkerülő „törvényerejű rendeleteket” adott ki. Az elsők közé tartozott, hogy 1950. évi 1. számú rendeletével augusztus 20-át az államalapító Szent István emléknapja helyett a „Magyar Népköztársaság alkotmányának ünnepévé” nyilvánította.

Csak a hetvenes években, a boldognak is mondott kádári időkben bukkan fel az ünnepségeken ismét István király neve. A Rákosi-korszakhoz képest maga augusztus 20. is a levert forradalom után kezd felértékelődni az ünnepek hierarchiájában, amikor a kádári politikában eluralkodik az osztályokon túlmutató, „össznépi” gondolat. Kádárék a hazaszeretetet pártpolitikai célokra kisajátítják, miután az minden nemzetellenes propaganda ellenére szemérmesen, de megmaradt a lelkek mélyén. S amikor 1989-ben a kongresszusi palotában az augusztus 20-i ökumenikus mise keretében Raj Tamás főrabbi és Debrecenyi Károly református lelkész „penitenciára ítéli” a Magyar Dolgozók Pártjának jogutódját, a Magyar Szocialista Munkáspártot, a társadalom ítéletét mondják ki. Ám Isten malmai lassan őrölnek. Csak 1991. március 5-én mondja ki az országgyűlés (amelyben ott ülnek a volt kommunisták utódjaiként a szocialisták), hogy augusztus huszadika az országalapító Szent István emléknapja. S csak 2011. április 25-én születik meg az új alaptörvény, amely a végleg a történelem szemétdombjára veti a rendszerváltás alatt s után is tovább toldozott-foltozott ’49-es, Rákosi nevéhez fűződő alkotmányt.