Radnóti tisztasága

Nem idézi senki sem, beszélünk történelemhamisításról és igazságról, de őt senki sem hozza szóba. Miért?
Radnóti megbecsült tagja költészeti szentháromságomnak. József Attilától a lelket, Ady Endrétől a tüzet, Radnótitól a stílust, a természetet. Ha tehetném, csakis a legnagyobbaktól csenném, illeszteném egésszé önmagam, mert én földhözragadt vagyok, régimódi, nekem ők jelentik a költészetet. A szívet, az erőt és a szépséget.

Adyt már előhúzták, inkább őt választjuk, mint Tiszát, harsogták az álbaloldaliak, csak azt felejtették el, hogy az ősök és ismerősök nélküli, örökké haragos félisten eltaszítaná önmagától a mai bagázsokat is. Még inkább, mint Tiszáékat. Nem válogatna, ütné, vágná az összeset. Sírva szidná tönkretett, agymosott, megalázott népét. József Attilát még itt-ott emlegetjük, na nem nagyon, a szobra már a Dunánál, odakerült kedves folyója mellé, távolodik, és lassan eljutunk oda, hogy már meg sem értjük. Egyre kevesebben látják, inkább csak nézzük, bámuljuk a verseket, de hogy mi van mögöttük, mit rejt egy szó, hány világ, birodalom tárulhatna fel egy-egy versszak mögött, fel nem foghatjuk. Csak a sötétség, a semmi vigyorog ránk, a minden összekuporodott, és kigurult a könyvekből, eltűnt valahol a sarokban, a pizzásdobozok között.

Úszik a szemét a Dunán, dinnyehéj helyett olajfolt, vízbe fordult mózeskosár. A parton felállított színes pavilonok alatt már összegyűltek az emberek, a sör és a fröccs elsimította a gondokat, mindenki egymás szavába vág. Két koncert között Tökmag Jankók szónokolnak, mind muszáj Herkulesnek képzeli magát, Sziszifuszként görgetik maguk előtt az ezüstpapírba csomagolt hazugságokat, majd amikor eljön a kellő pillanat – a karmester int –, a csápoló tömeg közé hajítják. Néhányan összelapulnak, a maradék mosolyog, és derülve tapsol. Megtörténik a csoda! Végre egy közös ünnep!

Hát akkor emlékezzünk: 1944 novemberében lőtték agyon Radnóti Miklóst. „Tarkólövés. / – Így végzed hát te is” – jósolta, és a sors, vagy az éppen pislantó, félrepillantó Isten szomorúan rábólintott. Néhány hónappal azelőtt még megírta a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét, a Hetedik eclogát. Szívfájdítóan szép, selyemként simogató sorokkal búcsúzott. Nem sajnáltatta magát, nem kesergett kegyetlen sorsán, ahogy szegénységére sem panaszkodott. Bár tanári oklevele volt, csak magántanár lehetetett, mégsem lett embergyűlölő. Ő élt igazán tiszta szívvel a másik óriás helyett, olyan szerelemben, amelyet József Attila álmodott. Tartást mutatott, és olyan mély, csendes, nem harsogó hazaszeretet, amelyről a legtöbben csak regélünk, képzelgünk, ámítunk. Nem menekült el. Maradt és bízott. Aztán dörrent a lövés, és abban a pillanatban valami örökre meghalt itt. Magunkat lőttük, lőtték tarkón. Nem először a történelemben.

Azóta átéltünk sok mindent, Rákosi üvöltésére rezzentünk, Kádár duruzsolására kanalaztunk, majd jött a csodálatos feltámadás, új ruhát öltöttünk, de valahogy az sem lett az igazi. Látszólag színes, értékes holmi, de valójában mások által levetett, ránk testált rongy. A könyvekből porfogó lett, a tévéből szentély. Ha felnézünk a képernyőről, azt látjuk, költőcskéket, írócskákat ünnepelnek, ragyogó díjakat tűznek a homlokukra, ahelyett hogy örök sorokat duruzsolnánk. Veszélyes is lenne, még megértenénk, tanulnánk, meglátnánk valamit. Az egyenes gerincet, az örök, megtörhetetlen, elpusztíthatatlan szépséget.

Radnótinak 2014 februárjáig várnia kellett Fannira, de örök kétkedőként is hiszem, hogy újra egymásra találtak. Abban is bízom, hogy megbocsátott, még a gyilkosainak is. „Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében” – írta Weöres Sándor. Tagadhatatlan, hogy fejlődünk. Jelenünkben körbepillantva úgy fest, költőnket még a halál sem tette hatalmassá. Van egy rossz hírem: ettől mégis mi látszunk aprónak.