Putyin esete Amerikával

Az ok pszichológiai és egyben politikai volt: a Nyugat embere ragaszkodott a maga életformájához, de kerülte a nyílt összecsapást egy olyan országgal szemben, amelyben a dzsungel törvényeit az állam képviselte. Az pedig egyenesen a világtörténelem furcsaságai közé tartozott, hogy a hidegháborúig az amerikaiak és az oroszok többnyire szövetségesek voltak. Az amerikai polgárháborúban például azért vonult ki az Atlanti-óceánra az orosz flotta, hogy Lincoln elnök északi csapatait megvédje minden külső támadástól – például Angliáétól –, Alaszkát fillérekért adta el a kongresszusnak a cár, az első ötéves tervhez szükséges technikát pedig aligha tudta volna Sztálin amerikai vendégmunkások és mérnökök nélkül megteremteni.

A II. világháború két igazi győztese is Amerika és a Szovjetunió volt, s győzelmüket még az ideológia is bearanyozta, mondván, hogy a világot fegyvereikkel szabadították meg a nácizmus szörnyű csapásától. A Szovjetunió által támogatott kínai néphadsereg hódító háborúját is csak lassították a Csang Kaj-sekkel szövetséges amerikaiak, de sem akkor, sem a koreai vagy a vietnami, sem az Öböl-háború során nem került sor nyílt katonai összeütközésre a két szuperhatalom között. Hogy mi lett a hidegháború vége, azt éppen az imént, az évfordulós ünnepségek során idézhettük fel újra: a fal leomlott, Kelet-Európában új demokráciák keletkeztek, s megszűnt Washington és Moszkva negyven éven át állhatatos vágya, hogy egymás torkának essenek.

Majd egy fél emberöltővel ezután a Krím-félsziget megszállása ártatlan mulatságnak tűnt, de az amerikai vezetés felfigyelt Vlagyimir Putyin jelentős hibájára, hogy orosz szokás szerint úgy tépte le egy független európai állam lobogóját, mintha ezzel az egész világnak üzenni akart volna. Az üzenet az volt: más Oroszországról van szó, mint Jelcin idejében. S Amerika rögtön bele is kezdett egy kis játékba, amelynek anyagi terheit igyekszik európai szövetségeseire hárítani.

Az orosz elnök közben ügyes ellenpropagandát folytat. A Russia Beyond The Headlines, a Russia Today és a Pervij Kanal is Oroszország hidegháború utáni kiszolgáltatottságáról beszél, amelyből most szabadulni akar. Szó esik az európai és ázsiai kultúrák összeütközéséről s arról is, hogy a II. világháborúban Oroszország vérének, kincseinek javát áldozta fel az emberi civilizáció oltárán. Kijevben a Nyugat pénzelte összeesküvéssel, a majdani puccsal egy junta jutott uralomra – hangoztatják. Tévés „dokumentumként” jól bejátszhatók a II. világháborút idéző ellenségképek, a németekkel együttműködő ukrán banderisták, s az, hogy a Krímben Putyin lépése egy igazi genocídiumot előzött meg, lehetetlenné téve, hogy a NATO megszerezze a térség legnagyobb flottabázisát, Szevasztopolt.

Az 1994-ben alapított politológiai tudományos központ, a moszkvai PIR elnökhelyettese, Dimitrij Poljakov nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az Amerikai Egyesült Államok „el akarja távolítani Putyint a hatalomból”, azaz úgy kezeli, mint egy latin-amerikai diktátort. Nem véletlen, hogy Oliver Stone, a világhírű filmrendező – aki 2012-ben elkészült tízrészes dokumentumfilmjével, Amerika elhallgatott történelmével szinte belerobbant korunk történeti-politikai vitáiba – újabb dokumentumfilm készítését tervezi, ezúttal Vlagyimir Putyin életéről és célkitűzéseiről.

Putyinnak a Duma előtt mondott beszéde, miszerint Oroszország az oroszoké – Monroe: Amerika az amerikaiaké –, az interneten óriási visszhangot váltott ki. Olyan mondatok, hogy „az orosz szokások és hagyományok nem kompatibilisek sok kisebbség primitív kultúrájával”, Magyarországon is közszájon forognak, s mint hírlik, egy új online lexikon is készülőben van, amelyben a dolgok a helyükre tétetnek.
Vajon milyen értelmezést fog ebben kapni a Romanovok kétfejű sasmadara, amelynek egyik feje a Nyugatot, Nyugat-Rómát, a másik a Keletet, Kelet-Rómát szimbolizálja? Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a dumában minap elhangzott beszédében bár kihangsúlyozta az ukrán kérdés tárgyalások útján való megoldásának fontosságát, a Kreml fő külpolitikai irányának a Keletet, a Kaszpi-tenger és a BRICS országait – Brazília, India, Kína, Dél-Afrika – nevezte meg. (Itt jegyezzük meg: a Goldman Sachs szerint álmukat, hogy az oroszokkal egy csapatban gazdaságban és technikában utolérjék a Nyugatot, konfliktusok során át 2050-re elérhetik.)

A sárkánnyal ölelkező medve több mint karikatúra. Ausztráliában, Brisbane-ben a G20-ak találkozóján a részt vevő kormányfők mégis a kötekedést választották a gazdasági növekedés esélyeinek megtárgyalása helyett. Harper kanadai elnök azzal nyújtott kezet Putyinnak, hogy hagyja el Ukrajnát, mire válaszként megkapta: „Hiszen nem is vagyok ott.” Aztán Barack Obama nagy beszéde alatt hazarepült. Obama ezután olyan kemény hangot ütött meg, mintha az oroszoknak nem lenne más esélyük, mint a Krímet és Kelet-Ukrajnát feladni vagy éhen halni.

Lehet, hogy a népszerűségét veszni érző amerikai elnök aznap éjjel éppen a már említett Goldman Sachs-féle elemzést olvasta, s ezért egész éjszaka a többpólusú világrend lidércnyomásos álma gyötörte? Megálmodta, hogy Sanghaj és nem New York lesz a pénzvilág új központja?